Képzeletbeli interjú Dosztojevszkijjal

Képzeletben itt ül mellettem Dosztojevszkij, a nagyon is valóságos asztalomnál. Képzeletben kezembe veszem képzeletbeli diktafonomat, valóságos zöld, béka mintás tollamat és halványzöld papíromat, képzeletbeli interjúalanyom felé valóságos mosolyt intézek, ő képzeletben visszamosolyog, kiveszi a képzeletbeli teafiltert a képzeletbeli teájából, és valóságos békás kukámba dobja. Összevonom a szemöldököm, és csak magamban jegyzem meg, hogy a szemetes papírnak van az íróasztalom mellé téve, de szemet hunyok képzeletbeli balgasága felett, hiszen ő mégis Dosztojevszkij. A valóságban megköszörülöm a torkom, kérdéslistámat böngészem. 

Tehát képzeletbeli interjúm képzeletbeli alanya Fjodor Mihajlovics Dosztojevszkij, aki Moszkvában született 1821. november 11-én, meghalt Szentpéterváron, 1881. február 9-én. Ő az a Dosztojevszkij, aki orosz író, és nem mellesleg kedvenc íróm. 

Ha kedvenc költőmmel készítenék képzeletbeli interjút, akkor sem kisebb emberrel beszélgetnék, akkor maga Ady ülne képzeletben mellettem. De most nem ő issza képzeletbeli teáját. 

K.V.: Fjodor, kérem, meséljen nekem családjáról! Milyen volt gyermekkora? Milyen volt a családja?

F.M.D.: Nos, családom a 16. századi délnyugat-oroszországi nemesség sorából való, valamikor Dosztojevo falu birtokosai voltak, azonban később elszegényedtünk. Édesapám Mihail Andrejevics Dosztojevszkij volt, katonaorvos. Goromba embernek ismertem mindig, s édesanyám is. Ugyanis édesanyám, Marija Nyecsajeva édesapám állandó féltékenysége miatt szenvedett. Gondolhatja, emiatt eléggé szigorú volt a családi légkör. Édesapám mégis csak egy katonaorvos volt! Katonák közt járt mindig. Volt kin katonáskodnia itthon, hiszen hét testvérem volt, mellesleg én voltam a második gyerek. 

K.V.: Mi lett később a családdal?

F.M.D.: A családom teljesen széthullt, mikor édesanyám elhunyt, 1837-ben. 

K.V.: Édesapja hogyan folytatta tovább feleség nélkül?

F.M.D.: Határozott döntést hozott: engem, és bátyámat beadott a Hadmérnöki Intézetbe, Szentpétervárra. Azt akarta, hogy szigorú katonai intézményben tanuljak, és ugyanolyan komoly és visszahúzódó legyek, mint ő. Ezt sikerült is elérnie. 

K.V.: Úgy hallottam, első regényét mindenféle támogatás nélkül adta ki. Igaz ez?

F.M.D.: Pontosan, ahogy mondja. Ekkor sok romantikust olvastam, ők adták az ötletet regényemhez, ők csiszolták stílusomat. Még a munkát is képes voltam otthagyni, csak írhassak. 1845-ben írtam a Szegény embereket. Szerencsém volt, hogy eljutott a könyv Belinszkijhez. Ő akkor egy nagyon sikeres kritikusnak számított, és sikert aratott nála a munkám. Innen már nem volt megállás, folyamatosan írni szerettem volna. 

K.V.: Amit sikerült is. A Bűn és bűnhődés az egyik legnagyobb műve, 1866-ban írta. Ha csak egy kérdésben írta volna meg a regényt, mi lenne az?

F.M.D.: Akkor a regény így szólna: "Vajon van-e jogunk mások élete és sorsa felett dönteni?"

K.V.: Kérem, beszéljen kicsit a mű filozófiai hátteréről! 

F.M.D.: Meggyőződésem, hogy ha nincs Isten, akkor mindent szabad, és ha az ember maga szabja meg törvényeit, az nem köti igazán. Úgy gondolom, kétféle szabadság létezik: az egyik az ateisták szabadsága, a másik belesimul az isteni gondviselésbe. Természetesen az ateisták szabadsága is csak látszólagos, mint ahogy azt láthatjuk is Raszkolnyikov sorsából. Porfirij módszerére a pszichológiai elvek alkalmazása jellemző. Egyetlen ember van a regényben, aki igazán szabad...

K.V.: Szonya... 

F.M.D.: Így van. Hiszen ő tudomásul veszi a korlátokat, nem lázadozik, feláldozza magát. Csak saját magát. 

(Képzeletbeli riportomhoz a Wikipédia szolgált segítséggel.)