Anavi Ádám: Lépcsők vagyunk (2008)
A kisleányom felnőttkorában
lehet már nem is olvas verseket,
néha tán mégis elő-előszed
a polcról vagy egy verseskötetet. -
Köztük enyém is. - Lapozgat benne,
s halk hangon mondja, mintha hallanám:
"Hadd lám, mit is írt húsz évvel előbb
az a költő, aki az apám!"
Lapok fordulnak hajló ujjain,
hányszor csókoltam apró gödreit,
szeme megtapad egy-egy versemen,
tudni szeretném, melyik az, melyik?
Melyik versemre fénylik arca fel?
Ha tudnám, azt mondanám mindenütt,
azt írnám meg ezer változatban,
mert egy húszéves lány szívébe süt.
Melyik versemre zsongnak fel szívek?
Hány él és éltet - öt vagy tíz talán?
amelyre húsz év múlva felragyog
minden csillagos szemű tiszta lány.
Hevítsz-e még lélekhullámoddal,
versem, kit leadóként hordtalak,
vagy kihűlve szürkülsz, mint hajdani
sugárzásból kifogyott anyag?
Lehet, hogy akkor én, ki tudja hol,
férget táplálok s virággyökereket,
csontom foszfora hajtja ki a magvat,
amit a paraszt omló földbe vet.
Nem tudom, lesz-e, és mi jelzi ott
a helyet, ahol nyugszom majd: a sírt?
Testem szétárad, s felserkenti a
tavasz-hírelő arany gólyahírt.
- Húsz év! ... Ezernyit nőhet a világ,
ha nem pusztítja közben el magát.
... Lapok fordulnak lányom ujjain.
- A versből bennünk milyen mélyre lát?
Mi az, mi örvényes életünkből
a versen át szívéig elhatol?
"Sekély mélység csak a kókadt magasság -
mily halvány volt, mely letűnt, az a kor."
S könyvet könyv után lapoz csalódva: -
"Hát nincs köztük bár egy merész legény!?"
Ki lesz, aki majd odakiáltja:
De nem korunk, csak versünk vérszegény!
Lépcsők vagyunk idők, utódok útján
(az örvénylésben tört tükörré lettünk),
rajtunk építi nagyságát, ki eljön,
hogy életünket elmondja helyettünk.
Csoóri Sándor: Sose volt a világban akkora csönd (2008)
Mi kellett volna nekünk,
fanyar barátom?
Sötétebb esték? Sötéteb szobák?
alagutak? Barlangok? Üvegkoporsók
zsúfolásig megtömve fekete pacsirtákkal,
hogy sírjunk és nevessünk is
a mindennapos tébolytól,
mint az a gólyalábakon
lépkedő, bolond festő,
aki mindenkor tudta,
mikor ér véget egy-egy földi korszak?
Lenyűgöző volt, ahogy nézni tudott.
Ha akart,
kiirtott minden fát a közeléből
és kósza népekkel táncoltatta körül azt az egyet,
amelyet könyörületből mégis meghagyott.
És hátán hozta mindig a vihart a Hortobágyra,
hátán a vízesést is a hegyekből.
Sokszor gondoltam rá,
hogy egyszer megszólítlak benne téged,
de sose volt a világban akkora csönd,
hogy jutott volna időm erre is.
Csoóri Sándor: Nézd, Uram, ő az, akit szeretek (2008)
Milyen jó volt küzdeni érted,
dühvel, haraggal, szánalommal.
Betegen is menni a hegyre,
Isten elé a képmásoddal:
Nézd, Uram, ő az, akit szeretek,
csupa fekete láng, ha mellém
fekszik. Ruhái kint a dombtetőn
lengenek, lobognak minden estén.
Vele jártam be fél világodat,
s ha elfáradtunk, csak nevettünk.
Azért indultam el, hogy ő is hazaérjen,
s ragyoghasson a kósza Nap felettünk.
Nem kérdeztem soha, hogy visszaút van-e?
Az volt a jövőnk, mit tegnap megszerettünk.
Horváth Elemér: a kedvenc (2008)
engfemet kedveltek az istenek
amikor rábaközi kisgyerek
mikor egy fiatal lány szeretett
amikor forradalmam elveszett
amikor itáliába menet
mikor amerikai kenyeret
amikor leírtam a verseket
valamiért kedveltek engemet
porszemek között porszemet
akkor is amikor már nem leszek
akikben hiszek és akikben nem hiszek
krisztusok buddhák múzsák láreszek
hórák hurik nimfák herkulesek
akár vannak és akár nincsenek
Kiss Benedek: Mintha századok óta (2008)
Szeretem hajnali tántorgásom
a konyhában,
mikor a város alszik
kába homályban.
Én ilyenkor látok
világosan,
tántorog a világ szintén,
s mint én,
olyan.
Nappal nagyképű, konok,
futós és élemedett,
ilyenkor a mindenség
játszó gyerek.
Ingerkedem vele, késeit kezében
fel sem veszem,
becézem,
vadítom,
bár vasától
nem egyszer elvérezem.
Ilyenkor a világ
én vagyok, köröttem
rég elhagyott barátok,
valpurgis-éj van, minden sötét,
de én
élesebben látok.
Megkísértenek manók,
tündérek,
s vallom, hogy ők is valók
csurran a pohár
és ilyenkor
vagyunk mi mindenhatók.
Hajnali seregem,
mulassunk hát,
életem már e savas tivornya, -
ki mondja, hogy nem robotolok?
És mintha évszázadok óta
így dolgoztam volna -
Serfőző Simon: Nem hallják? (2008)
Eltakarhattam volna szemem
vaksággal,
de én látni akartam.
Fülem is befoghattam volna,
de én hallani akartam.
Hadd tudjam,
miféle gödröt süllyedünk magunknak?
Mitől riadtak a fák,
ki bántja őket?
Az ugrás mi elől veti kútba magát?
Hadd tudjam,
miért sötétek nappal is az ablakok,
mint a gyászkocsiké?
Kik alszanak mögöttük a napok,
évtizedek óta?
Miért nem ébrednek fel?
Nem hallják,
a lejtőkön csúsznak lefelé a hegyoldalak:
omlik valahány égtáj.
Földjeinket temetőknek karózzák.
S a bölcsőkben üresség sír mióta,
nem hallják?
Nem neszelnek fel,
miféle leszámolás készül magukkal,
miféle hamvunkba hullás?
Hogy milyen idő ez?
A napsugarak posványokba folynak,
s visszafordul minden irány?!
Támolyoghatnak a magaslatok,
a csúcsok is szédülhetnek.
Sulyok Vince: A csend: a süket léttelenség (2008)
Isten csupán a csendet engedi
megtartanom, s hogy magammal vigyem
a Léthén túli tájra, odaátra.
Csupán a csendet hagyja meg nekem.
A csend lesz az én Odaátom.
Mást mindent elvesz tőlem,
minden mást elveszítek.
Velem csupán a csend maradhat,
az abszolúttá kiteljesedett csend.
A csend. A norvég fennsíkok csendjénél
nagyobb és teljesebb csend.
A minden hang szépségét elveszített
süketítő csend.
A minden fájdalomnál fájóbb
s magamat önmagamba bezáró csend.
A csend, a belőlem minden mást kizáró.
A csend, amely engem is kizár mindenből.
Amelyik megfoszt a létezés minden
leírhatatlan szépségétől.
A csend, amelyik a Halál maga.
A csend, amelyik az Isten maga.
A csend: a süket léttelenség.
Nincsenek megjegyzések :
Megjegyzés küldése