Egy alkalommal kivételt tennék, és most nem könyvet értékelek. Láttam tegnap a Pi életét, amiről muszáj írnom. Annyi mindent mondott ez a film, annyira szívbemarkolóan kedves, igaz, szerethető...
Bár még március közepét sem értük el, biztos vagyok benne, hogy számomra ez az év filmje, felülmúlhatatlan.
Igazán összetett, komplex film, vallásról, szeretetről, ragaszkodásról, túlélésről, lélekről, búcsúzásról, elválásról és magányról.
Egy fiú, aki keresi az életének útját, értelmét. Betekintést kaphatunk néhány vallásba, válaszokat a kérdéseinkre.
Megtanulhatjuk, hogy az emberi szív milyen nagy, a szeretet pedig milyen határtalan tud lenni.
Tapasztalhatjuk, mennyit számít, ha valakivel össze vagy zárva, s bár kölcsönösen távol tartjátok egymástól magatokat, az életetek összefonódott, összeköt benneteket a sors.
Ez a film erről szól... Tipikusan a lélekfacsaró, fájdalmasan szép kategória, ami néha megmosolyogtat, néha pedig leránt és sírnál rajta...
Rég találkoztam már ennyire kidolgozott és átgondolt robinzonáddal, talán legutóbb a Számkivetett volt, ami hasonló hatást ért el nálam, mint ez a film, bár ennyire még semmi nem ütött meg.
Még másnap is képtelen voltam beleharapni a vasárnapi húsba, és könny szökött a szemembe, amikor megláttam, milyen jóízűen eszik családtagjaim a kakast, akit még el is neveztem...
S vajon lehet-e barátság két olyan lény között, akik nem tudnak szavakkal kommunikálni? Vajon megbízhatunk-e egy másik lény érzéseiben, gondolhatjuk-e, hogy a következő pillanatban nem mi leszünk a vacsorája? Mit látunk mások szemében? Az állatokéban? Csak a saját érzéseink visszatükröződése, vagy nekik is van lelkük, s nem csak ösztönlények?
Az igaz érzések, ragaszkodás nem csak az emberek között létezik... Kívánom, hogy mindenki találja meg azt, amiben hinni akar és tud, hogy legyen értelme az életnek, hogy megtalálja a saját útját.
