A karácsony nálunk az az ünnep, amely az ominózus nap(ok) előtt még megosztja a családot. Ilyenkor is, és máskor is sokat utazunk. Hetente legalább 1-2 alkalommal megyünk anyuékhoz, ez durván 40 perces út, ha még meg is állunk a városban "venni valamit", akkor oda-vissza elutazunk másfél órát.
Karácsony előtt a férjem az átlagosnál gyorsabban nyomja a gázt, és reménykedik, hogy ez az összesen 80 perc leredukálódik kb. 10-re 60-ra. Én ugyanis, akár egy lelkes kisgyermek, minden egyes pici fénynél hatalmasat visítok:
- Lili! Oda nééééézz! Ott egy világító csillag annak a háznak az ablakában!
Aztán pár pillanattal később:
- Apaaaa! De szuper, világít az udvarban a fenyőfa!
Meg a következő:
- Istenem, de gyönyörűek ezek a fények!
(Utóbbinál néha a férjem közli, hogy ez a közvilágítás, de engem nem érdekel, nem ronthatja el az ünnepi hangulatomat.)
Itthon pedig 20-án kezdődik az, ami másnál csak 24-én reggel. Kezeimet dörzsölgetve-tördelgetve nézek a férjemre, és határozott "Nem!" kijelentéssel halad el mellettem ilyenkor egész nap. Azt hozzátenném, a szaloncukor ekkorra már teljesen elfogy, mert rájár... Szóval karácsony előtt szabad szaloncukrot enni, de nem szabad fát díszíteni. Logikus, nem?
Meg úgy egyébként gyakran hangzik el ilyenkor az a mondat:
"Miért nem hívják az egész decembert karácsonynak?"
Csakhogy ez az ő szájából és az én számból is teljesen másképpen hangzik el.
 |
| Forrás: http://www.saunaflow.com/ |
22-ére már megenyhül kicsit, sikerül kikönyörögnöm, hogy legalább állítsuk fel a fát. Ebben már Lilkó is partner, rábeszéli az apját a maga logikus módján: "Ma felállítjuk a fát. Holnap feldíszítjük. Holnapután jön a Jézuska. Érted máááár, Apa?" Aztán az apja mosolyogva forgatja a szemét: "Hát persze...", s azt gondolja, ezzel le van rendezve a női lelkesedés, de ekkor Lilkó csípőre teszi a kezét: "Rosszul mondod! Nem úgy kell: HÁT persze, hanem úgy: hát PEEEErsze."
Szóval nevetve felállítjuk a fát a nappaliban, s miközben apuka már azt sem tudja, hová meneküljön az örömködéstől, mi körbeüljük a csupasz fenyőfát, és eltervezzük, hogyan fognak állni majd rajta a díszek.
Apuka pedig morgolódik, mert nagyon is jól tudom, hogy könyvet hoz nekem a Jézuska idén is, és már mondta, hogy soha többé nem kapok könyvet, mert oda a meglepetés, de tudom, hogy úgysem tudja betartani.
Aztán jönnek az olyan programok, amik elől a férjem menekülne, én pedig ugrándozva rángatok bele mindenkit: sütés, főzés, család, mindig öleljük meg egymást, néha álljunk meg a fa előtt gyönyörködni benne, mindezt kötelezően. De szenteste minden szív megenyhül, apuka is belátja, hogy ha előbb kész a díszítés, egyrészt én is boldogabb leszek, másrészt nem marad aznapra a meló, aztán végül belátja, hogy valóban szép lett a fa, ráadásul sütni is szívesen segített.
Idén az első olyan karácsony lesz, amelyet már négyesben, kettő kicsi gyermekkel töltjük. Kíváncsi leszek, mennyi dísz lesz lerángatva (csak a fát ne!).
Nincsenek megjegyzések :
Megjegyzés küldése