Szerző: Karen Marie Moning
Cím: Keserű ébredés (Tündérkrónikák I.)
Eredeti cím: Darkfever
Fordító: Laskay Ildikó
Kiadó: Kelly Kiadó
Kiadás éve: 2010
301 oldal, 2980 Ft
Fülszöveg:
MacKayla Lane Georgiában élő kisvárosi lány. A vihogós csitri egyszeriben komor felnőtté válik, amikor értesül Írországban tanuló nővére, Alina meggyilkolásáról. Mobiltelefonjáról meghallgatja testvére utolsó, kétségbeesett és rejtélyes üzenetét. Dublinba utazik, hogy a számára felfoghatatlan, misztikus nyomokat követve eljusson Alina gyilkosáig, és bosszút álljon rajta.
A válaszok keresése közben azonban nemcsak nővére titokzatos életének, szerelmének és halálának részletei tárulnak fel előtte lépésről lépésre, hanem az ír város ódon falak mögötti, láthatatlan árnyékvilága is. Az ijesztő események sodrában rá kell döbbennie, hogy a múlt egymással is könyörtelen harcban álló furcsa figuráinak mesterkedéseit csakis akkor képes túlélni, ha megtanulja használni újonnan felfedezett adottságát, amelynek révén betekintést nyerhet a tündérek veszedelmekkel teli világába. A veszélyek leküzdésében segítőtársa is akad a kiismerhetetlen könyvesbolt-tulajdonos, Jericho Barrons személyében. A nagy tudású férfi történetei révén érti meg, hogy ha nem sikerül megakadályozni a tündérek és az emberek világát elválasztó falak teljes leomlását, akkor az emberiség jövője reménytelen. Mac fokozatosan tudatára ébred, hogy miféle küldetésre figyelmeztette őt Alina abban a bizonyos utolsó üzenetben. Neki kell megtalálnia az ősi Sinsar Dubh-t, a Sötét Könyvet, mert aki először szerzi meg a Tuatha Dé Danaan félelmetes erejű relikviáját, az mindkét világ ura lehet.
Mac úgy tervezi, hogy a nyomozás után nyomban visszatér az ő kellemesen privinciális, jelentéktelen kis szülővárosába, és igyekszik elfeledkezni mindenről, ami Dublinban történt vele. Hogy végül mégis a maradás és a további kutatás mellett dönt, abban Jericho Barronsé a főszerep. Kettejük közös próbálkozásának sikeréért azonban már a hamarosan megjelenő folytatás olvasása közben izgulhatunk.
A könyvről:
Végre elkezdtem én is a Tündérkrónikákkal való ismerkedést. Nagyon sokat hallottam már a sorozatról, rengetegen dicsérik. Gyakran olvasgattam korábban Molyon az értékeléseket, és egyre sűrűbben láttam olyat, hogy hozzám közel álló emberek olvassák és szeretik. Ideje volt, hogy én is elolvassam, ha már olyan régóta a polcomon áll. Ám népszerűség ide vagy oda, nem fűztem hozzá nagy reményeket. Viccesnek tartottam és bugyutának, amit a fülszöveg alapján elképzeltem a könyvről.
A könyv elején a történet élvezhető. Mac meggyilkolt nővérét gyászolja (napozás közben), és úgy dönt, elmegy felkutatni gyilkosát (amire a szülők reakciója egy kis pityergés, aztán már majdnem csomagolni is segítettek neki). Itt semmi problémám nem volt egészen addig, amíg a tett városába nem utazott. Mac személyisége igencsak kifogásolható, szó szerint a hajamat téptem a stílusától. Nincs ember, aki ennyire debil lenne, mint ő... szerintem.
Megölik a nővérét, kiderül, hogy emberfeletti képességei vannak, fény derül arra is, hogy amit eddig csak filmekben látott, az tényleg létezik, megmagyarázhatatlan eredetű és nevű és kinézetű lények járnak köztünk az utcákon és neki az a legnagyobb problémája, hogy be kellett festenie a (gyönyörű szőke) haját, hogy ne ismerjék meg azok, akik meg akarják ölni? Egy teljesen új világba csöppent bele, és alapvető napi feladatának tartja a körömfestést és a sminkelést? Ez annyira abszurd, hogy már egy kitalált történetben sincs nagyon helye. Folyamatosan keresi a konfliktusokat és a veszélyhelyzeteket. Egy teljesen ismeretlen világban nem viselkedik SENKI úgy, ahogy ő viselkedett. Az egyetlen emberrel, aki segíteni akar neki, folyamatosan veszekszik, ellentmond, nem csinál semmit úgy, ahogy mondják neki - az ő érdekében. No de nem feltétlenül kell szeretünk egy főszereplőt ahhoz, hogy a történetet élvezzük. Mac nélkül azonban sokkal élvezhetőbb lenne ez a történet. Tipikusan az az embertípus ő, akiket a legjobban utálok és a legkevésbé tudok elviselni. S ahogy az életben, a könyvekben sem tudom tolerálni ezt a nagy pink-észjárást, ám igyekeztem félretenni gyűlöletemet.
A másik, ami engem idegesített, a szereplők leírása. Mindenki tökéletesen néz ki, a férfiak kigyúrtak, kockahasúak, sármosak és gyönyörű a szemük, a nők tiszta arcúak, jó alakúak, vonzóak... Sehol senki, aki egy kicsit átlagos lenne, hétköznapi. Mindenki gyönyörű, kívánatos. Szánalmas. Mindenki szánalmas. :) Szeretem azokat a történeteket, ahol a szereplőknek igenis vannak hibáik, nem tökéletesek - senki sem az. Miért ne lehetne egy átlagos lány? Miért nem adhatott rá az írónő egy melegítőnadrágot, miért nem lehetett egy copfba összefogni a haját, amit napok óta nem mosott meg, hiszen épp egy ÚJ VILÁGGAL van elfoglalva? Miért kell minden főszereplőnőre magassarkút, szőke hajat és p*csavillantós szoknyát adni?
Hangsúlyoznám, a történettel abszolút semmi problémám, a biztosítékot a szereplők vágták ki nálam. Kicsit még kusza egy-két dolog, de gondolom, a későbbi kötetekben egyértelművé válik minden. Amit sajnálok, hogy a különböző lények, ismeretlen tárgyak, kifejezések leírását a könyv végére tették be. Jól jött volna már a kezdetekkor (amikor még nem fedeztem fel, hogy benne van), ahogyan Ward könyvében, az Éjsötét szeretőben is előre van leírva, hogy mi mit jelent és mi mire jó. Természetesen folytatni fogom a sorozatot, mert élveztem, de azért reménykedem, hogy a szereplőink valamennyire változni fognak - ha más nem, legalább Mac.
Borító: 5/5
Történet: 5/5
Megfogalmazás: 4/5
Szereplők: 3/5
Szereplők kidolgozottsága: 4/5
Kedvenc: Jericho
A könyvről:
Végre elkezdtem én is a Tündérkrónikákkal való ismerkedést. Nagyon sokat hallottam már a sorozatról, rengetegen dicsérik. Gyakran olvasgattam korábban Molyon az értékeléseket, és egyre sűrűbben láttam olyat, hogy hozzám közel álló emberek olvassák és szeretik. Ideje volt, hogy én is elolvassam, ha már olyan régóta a polcomon áll. Ám népszerűség ide vagy oda, nem fűztem hozzá nagy reményeket. Viccesnek tartottam és bugyutának, amit a fülszöveg alapján elképzeltem a könyvről.
A könyv elején a történet élvezhető. Mac meggyilkolt nővérét gyászolja (napozás közben), és úgy dönt, elmegy felkutatni gyilkosát (amire a szülők reakciója egy kis pityergés, aztán már majdnem csomagolni is segítettek neki). Itt semmi problémám nem volt egészen addig, amíg a tett városába nem utazott. Mac személyisége igencsak kifogásolható, szó szerint a hajamat téptem a stílusától. Nincs ember, aki ennyire debil lenne, mint ő... szerintem.
Megölik a nővérét, kiderül, hogy emberfeletti képességei vannak, fény derül arra is, hogy amit eddig csak filmekben látott, az tényleg létezik, megmagyarázhatatlan eredetű és nevű és kinézetű lények járnak köztünk az utcákon és neki az a legnagyobb problémája, hogy be kellett festenie a (gyönyörű szőke) haját, hogy ne ismerjék meg azok, akik meg akarják ölni? Egy teljesen új világba csöppent bele, és alapvető napi feladatának tartja a körömfestést és a sminkelést? Ez annyira abszurd, hogy már egy kitalált történetben sincs nagyon helye. Folyamatosan keresi a konfliktusokat és a veszélyhelyzeteket. Egy teljesen ismeretlen világban nem viselkedik SENKI úgy, ahogy ő viselkedett. Az egyetlen emberrel, aki segíteni akar neki, folyamatosan veszekszik, ellentmond, nem csinál semmit úgy, ahogy mondják neki - az ő érdekében. No de nem feltétlenül kell szeretünk egy főszereplőt ahhoz, hogy a történetet élvezzük. Mac nélkül azonban sokkal élvezhetőbb lenne ez a történet. Tipikusan az az embertípus ő, akiket a legjobban utálok és a legkevésbé tudok elviselni. S ahogy az életben, a könyvekben sem tudom tolerálni ezt a nagy pink-észjárást, ám igyekeztem félretenni gyűlöletemet.
A másik, ami engem idegesített, a szereplők leírása. Mindenki tökéletesen néz ki, a férfiak kigyúrtak, kockahasúak, sármosak és gyönyörű a szemük, a nők tiszta arcúak, jó alakúak, vonzóak... Sehol senki, aki egy kicsit átlagos lenne, hétköznapi. Mindenki gyönyörű, kívánatos. Szánalmas. Mindenki szánalmas. :) Szeretem azokat a történeteket, ahol a szereplőknek igenis vannak hibáik, nem tökéletesek - senki sem az. Miért ne lehetne egy átlagos lány? Miért nem adhatott rá az írónő egy melegítőnadrágot, miért nem lehetett egy copfba összefogni a haját, amit napok óta nem mosott meg, hiszen épp egy ÚJ VILÁGGAL van elfoglalva? Miért kell minden főszereplőnőre magassarkút, szőke hajat és p*csavillantós szoknyát adni?
Hangsúlyoznám, a történettel abszolút semmi problémám, a biztosítékot a szereplők vágták ki nálam. Kicsit még kusza egy-két dolog, de gondolom, a későbbi kötetekben egyértelművé válik minden. Amit sajnálok, hogy a különböző lények, ismeretlen tárgyak, kifejezések leírását a könyv végére tették be. Jól jött volna már a kezdetekkor (amikor még nem fedeztem fel, hogy benne van), ahogyan Ward könyvében, az Éjsötét szeretőben is előre van leírva, hogy mi mit jelent és mi mire jó. Természetesen folytatni fogom a sorozatot, mert élveztem, de azért reménykedem, hogy a szereplőink valamennyire változni fognak - ha más nem, legalább Mac.
Borító: 5/5
Történet: 5/5
Megfogalmazás: 4/5
Szereplők: 3/5
Szereplők kidolgozottsága: 4/5
Kedvenc: Jericho
Nincsenek megjegyzések :
Megjegyzés küldése