Szerző: Gregus Gábor
Cím: Pillanatnyi elmezavar
Kiadó: Underground
Kiadás éve: 2013
517 oldal
Fülszöveg:
Egy átlagos férfi, egy átlagos napon elalszik a fürdőkádban, és ezzel átlagos élete fenekestül fordul fel.
Idővel rájön, hogy nem megszokott világa veszi körül. Ezt az új világot különös lények népesítik be, és sok olyan varázslatos jelenséget tapasztal, amiket eddig még elképzelni sem tudott. Ezek egyike az az erő, amit ő maga is képes életre hívni, és aminek segítségével szinte bármi megtehető.
Kalandos események során a férfi kezdi kiismerni mindazt, ami körülveszi, de a hazajutás vágya továbbra is erősen él benne. Annak érdekében viszont, hogy egyszer visszakapja régi életét, kénytelen szembenézni azzal a két nagyhatalmú lénnyel, akik ezt a világot uralják...
Ez a könyv egy sötét mese őrületről, árulásról, véres csatákról, táltos paripákról és gyönyörű, kéjsóvár boszorkányokról. Ajánljuk mindazoknak, akik szívesen merülnek el egy a valóságtól elrugaszkodott, magyar népmesei motívumok alapján megírt fantasztikus történetben.
CSAK FELNŐTTEKNEK!
A történetről:
Hogy ez a könyv mekkora pozitív csalódás! Tartottam tőle, és most nagyon örülök, hogy minden rossz érzésem ellenére mégis belevágtam és elolvastam. Két dolog váltotta ki belőlem ezt az olvasás előtti elutasító véleményt: a kiadó és a borító. Konkrétan nem volt bajom magával a könyv kinézetével, de a képből teljesen más történetre számítottam, és teljesen más műfajra. Azt hittem, kicsit thriller, valami brutális sztorit fogok kapni, ennek ellenére egy csodás fantasy-világot ismerhettem meg, csodás karakterekkel.
A történet elején főhősünk furcsa dologra lesz figyelmes: lakásában megjelenik egy ajtó ott, ahol eddig nem volt. Minden próbálkozása ellenére azonban képtelen kinyitni, ugyanis ahányszor ezzel próbálkozik, az ajtó megrázza. Emiatt, s amiatt, hogy látása egyre romlik, egy pszichológusnál köt ki, amelytől segítséget és megoldást vár a problémájára, ám a doktor nem épp hétköznapi ötlettel áll elő: azt tanácsolja Dománnak, zarándokoljon el egy távoli hegyre megadott mennyiségű élelem és megadott tárgyak társaságában, s keressen fel egy sámánt, aki teljesen kigyógyítja betegségéből.
A hegy tetején azonban semmiféle varázsguruval nem találkozik, egyetlen dologra lesz figyelmes: egy ugyanolyan ajtó áll a földön, önmagától, amilyet a lakásán is talált. Átlép rajta, s ezzel máris egy másik világba csöppen - ráadásul egy hátborzongató, de mindenképpen csodálatra méltó világba.
Ez a világ már megjelenésében is különleges, ám ami benne rejlik, még ennél is jobban azzá teszi: beszélő félig ember, félig állat élőlények, és egy hatalmas varázslat: a Hullám. Itt rögtön tennék egy kitérőt, ugyanis Gregus Gábor felidézte előttem az egyik kedvenc játékomat, amit mindenképpen megemlítenék: a World of Warcraft nevű mmorpg-ben megismerhető egy hasonlóan nagy erejű varázslat, a Fel, amelyet nem tud mindenki alkalmazni, aki mégis, az pedig valóban nagy erőkkel bír. Ahogy a Hullámról olvastam, nagyon melengette a szívemet, mert nem tudtam elvonatkoztatni a Fel-től. Egyébként maga a világábrázolást is hasonlónak éreztem, és nem bírtam ki, hogy ilyenkor ne szóljak a férjemnek, ő pedig mosolyogva hallgatta a részletek felolvasásátés közölte, ő is szeretné elolvasni, ha én végeztem.
Több történet is eszembe jutott olvasás közben, legelső - és gyakran visszatérő - ilyen volt a Narnia Krónikái, a különleges, állati lényeknek köszönhetően.
Ezen a világon két nagy hatalom viaskodik egymással, két nagy varázsló, a Hullám legerősebb használói: Ménrót és Villő. A világ lakói vagy rettegnek tőlük, vagy valamelyikük mellé szegődtek már, Domán, a főhősünk pedig próbálja megfejteni, milyen világba csöppent tulajdonképpen, és igaz-e mindaz, amit itt tapasztal.
Annyira tetszett a finoman elrejtett kis szerelmi-szál a történetben, és kifejezetten örültem, hogy ez nem kapott nagyobb szerepet, éppen annyi volt belőle, amennyi mindenképpen kell ahhoz, hogy teljes legyen.
Egyébként a karakterek nagyon szépen vannak kidolgozva, nem mondanám, hogy bármelyik is átment valami nagy jellemfejlődésen, de úgy gondolom, fölösleges is lenne ebbe a történetbe. Megismerhettem és megszerethettem vagy megutálhattam mindenkit, annyi biztos, hogy egyetlen szereplő iránt sem tudtam közömbös maradni. Ugyanez az alapos kidolgozottság elmondható egyébként magáról a világról is, szépen építette fel az író azt, amit láttatni szeretett volna az olvasókkal: egészen a természet szépségeitől, rondaságaitól kezdve a bútorok szerethető furcsaságáig.
A szereplőkről:
Ennek a történetnek egyértelműen a szereplők a legnagyobb erőssége. Annyira közel kerültek a szívemhez, hogy ilyen már rég nem történt az olvasásaim során (pontosan a Narnia Krónikái sorozatrészek olvasása óta).
Domán, a főhősünk talán a leghétköznapibb a maga egyáltalán nem hétköznapi jellemével. Ezzel máris elárultam, mennyire érdekesek lehetnek a többiek, mindenki egytől egyig.
Valód, a róka volt a legnagyobb kedvencem, a szívem csücske a beszólásaival, szarkazmusával, de mégis szeretettel teli odaszurkálásával.
A második csodalény, akivel találkozhattunk Dománnal közös utunk során, egy szarvas volt, Barakon. Örültem volna, ha több szerepet kap, mert neki is igazán szerethető a természete.
Néha kicsit sok volt nekem a szereplők mennyisége, és mikor egy újabb lépett a színre, aggódtam, hogy talán nem fogom tudni követni, hogy ki kicsoda, ám végül nem volt ilyen problémám, csupán a tűrőképességem határait súrolták. :)
Ketel már majdnem ugyanazon a szinten volt nálam, mint Valód a történet elején, őt is igazán kedveltem, egyébként ugyanezt a mondatot leírhatnám még egy csomószor, más-más neveket behelyettesítve.
Volt itt bikafejű ember, hatalmas, ember méretű csiga és csodaszép lányai, és mindenféle állat, amit az olvasó csak el tud képzelni - vagy olyan, amelyeket még egy fantasy-regényben sem tudunk elképzelni.
A két főgonoszunk, Ménrót és Villő közül az egyiknek, Villőnek a megbabonázott és gonosszá változtatott is harcos-lényei, a gödrők voltak még számomra igazán érdekesek. A gödrők tulajdonképpen pici, piros manók, amelyek harapásukkal a saját oldalukra állítják azokat, akik önmaguktól nem tennék ezt meg. Közülük egyet, Harrukot jobban is megismerhetjük (nem mellesleg megkedvelhetjük), ugyanis a könyv közepénél akaratlanul is főhőseink mellé szegődik, az olvasó nagy örömére.
Az egész fantasztikus világ kapott végül egy keretet - ami, bevallom, nekem kevésbé tetszett, mint maga a főszál. Reméltem, hogy nem igazolódik be a tippem, sajnos viszont mégis. Ha sorozat lenne/lesz, akkor ebből még bármit ki lehet hozni, nagyon megkedveltem a karaktereket. :)
Összességében:
Szerintem ennek a történetnek nem magánkiadásban kellene megjelennie, többre hivatott. Remélem, láthatom még ezt a könyvet a könyvesboltokban más öltözékbe bújva is. Sokkal jobb volt, mint amire számítottam első pillantásra.
Gregus Gábor jól bánik a szavakkal, érzelmekkel, és nagyon szépen átadja az olvasóknak, amit szeretne, mindezt könnyed, mégis igényes stílusban.
Pontozásom:
Borító: 2/5 (De csak mert nem egyezik a stílusa a történet stílusával.)
Történet: 5/5
Stílus: 5/5
Szereplők: 5/5
Köszönöm Gregus Gábornak, hogy megismerhettem ezt a csodás történetet és világot, amelyet megteremtett!
A történet elején főhősünk furcsa dologra lesz figyelmes: lakásában megjelenik egy ajtó ott, ahol eddig nem volt. Minden próbálkozása ellenére azonban képtelen kinyitni, ugyanis ahányszor ezzel próbálkozik, az ajtó megrázza. Emiatt, s amiatt, hogy látása egyre romlik, egy pszichológusnál köt ki, amelytől segítséget és megoldást vár a problémájára, ám a doktor nem épp hétköznapi ötlettel áll elő: azt tanácsolja Dománnak, zarándokoljon el egy távoli hegyre megadott mennyiségű élelem és megadott tárgyak társaságában, s keressen fel egy sámánt, aki teljesen kigyógyítja betegségéből. A hegy tetején azonban semmiféle varázsguruval nem találkozik, egyetlen dologra lesz figyelmes: egy ugyanolyan ajtó áll a földön, önmagától, amilyet a lakásán is talált. Átlép rajta, s ezzel máris egy másik világba csöppen - ráadásul egy hátborzongató, de mindenképpen csodálatra méltó világba.
Ez a világ már megjelenésében is különleges, ám ami benne rejlik, még ennél is jobban azzá teszi: beszélő félig ember, félig állat élőlények, és egy hatalmas varázslat: a Hullám. Itt rögtön tennék egy kitérőt, ugyanis Gregus Gábor felidézte előttem az egyik kedvenc játékomat, amit mindenképpen megemlítenék: a World of Warcraft nevű mmorpg-ben megismerhető egy hasonlóan nagy erejű varázslat, a Fel, amelyet nem tud mindenki alkalmazni, aki mégis, az pedig valóban nagy erőkkel bír. Ahogy a Hullámról olvastam, nagyon melengette a szívemet, mert nem tudtam elvonatkoztatni a Fel-től. Egyébként maga a világábrázolást is hasonlónak éreztem, és nem bírtam ki, hogy ilyenkor ne szóljak a férjemnek, ő pedig mosolyogva hallgatta a részletek felolvasását
Több történet is eszembe jutott olvasás közben, legelső - és gyakran visszatérő - ilyen volt a Narnia Krónikái, a különleges, állati lényeknek köszönhetően.
Ezen a világon két nagy hatalom viaskodik egymással, két nagy varázsló, a Hullám legerősebb használói: Ménrót és Villő. A világ lakói vagy rettegnek tőlük, vagy valamelyikük mellé szegődtek már, Domán, a főhősünk pedig próbálja megfejteni, milyen világba csöppent tulajdonképpen, és igaz-e mindaz, amit itt tapasztal.
Annyira tetszett a finoman elrejtett kis szerelmi-szál a történetben, és kifejezetten örültem, hogy ez nem kapott nagyobb szerepet, éppen annyi volt belőle, amennyi mindenképpen kell ahhoz, hogy teljes legyen.
Egyébként a karakterek nagyon szépen vannak kidolgozva, nem mondanám, hogy bármelyik is átment valami nagy jellemfejlődésen, de úgy gondolom, fölösleges is lenne ebbe a történetbe. Megismerhettem és megszerethettem vagy megutálhattam mindenkit, annyi biztos, hogy egyetlen szereplő iránt sem tudtam közömbös maradni. Ugyanez az alapos kidolgozottság elmondható egyébként magáról a világról is, szépen építette fel az író azt, amit láttatni szeretett volna az olvasókkal: egészen a természet szépségeitől, rondaságaitól kezdve a bútorok szerethető furcsaságáig.
A szereplőkről:
 |
| Forrás: marvel.wikia.com |
Domán, a főhősünk talán a leghétköznapibb a maga egyáltalán nem hétköznapi jellemével. Ezzel máris elárultam, mennyire érdekesek lehetnek a többiek, mindenki egytől egyig.
Valód, a róka volt a legnagyobb kedvencem, a szívem csücske a beszólásaival, szarkazmusával, de mégis szeretettel teli odaszurkálásával.
A második csodalény, akivel találkozhattunk Dománnal közös utunk során, egy szarvas volt, Barakon. Örültem volna, ha több szerepet kap, mert neki is igazán szerethető a természete.
Néha kicsit sok volt nekem a szereplők mennyisége, és mikor egy újabb lépett a színre, aggódtam, hogy talán nem fogom tudni követni, hogy ki kicsoda, ám végül nem volt ilyen problémám, csupán a tűrőképességem határait súrolták. :)
"- Talán - folytatta a róka - próbáld meg ugyanezt, amit én csináltam az előbb. Szívd be a levegőt, érezd a Hullámot az agyadban. Azt az energiát, amivel a körte feltöltött, amikor lenyelted, hogy a fene essen beléd - az állat jóindulatúan vigyorgott [...]"
Ketel már majdnem ugyanazon a szinten volt nálam, mint Valód a történet elején, őt is igazán kedveltem, egyébként ugyanezt a mondatot leírhatnám még egy csomószor, más-más neveket behelyettesítve.
Volt itt bikafejű ember, hatalmas, ember méretű csiga és csodaszép lányai, és mindenféle állat, amit az olvasó csak el tud képzelni - vagy olyan, amelyeket még egy fantasy-regényben sem tudunk elképzelni.
A két főgonoszunk, Ménrót és Villő közül az egyiknek, Villőnek a megbabonázott és gonosszá változtatott is harcos-lényei, a gödrők voltak még számomra igazán érdekesek. A gödrők tulajdonképpen pici, piros manók, amelyek harapásukkal a saját oldalukra állítják azokat, akik önmaguktól nem tennék ezt meg. Közülük egyet, Harrukot jobban is megismerhetjük (nem mellesleg megkedvelhetjük), ugyanis a könyv közepénél akaratlanul is főhőseink mellé szegődik, az olvasó nagy örömére.
Az egész fantasztikus világ kapott végül egy keretet - ami, bevallom, nekem kevésbé tetszett, mint maga a főszál. Reméltem, hogy nem igazolódik be a tippem, sajnos viszont mégis. Ha sorozat lenne/lesz, akkor ebből még bármit ki lehet hozni, nagyon megkedveltem a karaktereket. :)
Összességében:
Szerintem ennek a történetnek nem magánkiadásban kellene megjelennie, többre hivatott. Remélem, láthatom még ezt a könyvet a könyvesboltokban más öltözékbe bújva is. Sokkal jobb volt, mint amire számítottam első pillantásra.
Gregus Gábor jól bánik a szavakkal, érzelmekkel, és nagyon szépen átadja az olvasóknak, amit szeretne, mindezt könnyed, mégis igényes stílusban.
Pontozásom:
Borító: 2/5 (De csak mert nem egyezik a stílusa a történet stílusával.)
Történet: 5/5
Stílus: 5/5
Szereplők: 5/5
Köszönöm Gregus Gábornak, hogy megismerhettem ezt a csodás történetet és világot, amelyet megteremtett!
Nincsenek megjegyzések :
Megjegyzés küldése