Cím: Netfüggő gyerekek
Kiadó: Harmat
Kiadás éve: 2016
264 oldal
Fülszöveg:
A digitális nemzedék szülei komoly kihívás előtt állnak: a gyerekek egyre több időt töltenek a képernyők előtt - órákon át lógnak a Facebookon, chatelnek, videojátékoznak. Gary Chapman és szerzőtársa friss kutatási eredményeken és gyakorlati példákon keresztül mutatja be, mi mindent tehetnek a szülők azért, hogy a technológia ne szétzilálja, hanem inkább összehozza a családot, és a gyerekek ne csak az online közösségben, hanem a valós kapcsolatok terepén is otthonosan mozogjanak.
Könyvükből megtudhatjuk,
- mennyi képernyőidő számít túl soknak, és hogyan szabhatunk reális időkorlátokat,
- miként taníthatjuk gyermekeinket tudatos képernyőhasználatra,
- hogyan helyettesíthetjük a képernyőidőt közös családi időtöltéssel,
- hogyan segíthetünk gyermekeinknek a társas készségek elsajátításában,
- szülőként milyen mintát adunk saját képernyőhasználatunkkal.
A könyvről:
Többszörösen is célközönségnek számítok. Egyrészt, mert a férjem rendszergazda, így nála mindennapi munkaeszköz - még itthon is - a számítógép. Másrészt pedig azért, mert nem csak egy tévé van a háztartásunkban, harmadrészt pedig a három éves gyerekemnek van tabletje. Még akkor is érv, ha nem mindennapos a használata.
Néha a férjemet is kicsit úgy kell kezelnem, mint egy "netfüggő gyereket", és Chapman részletesen vázolja, hogyan tehetem mindezt meg úgy, hogy ne kapjak elutasítást, és még örömét is lelje benne a "páciens".
Magamra ismertem ott is, amikor Chapman arról ír, hogy merjünk bocsánatot kérni a gyermekeinktől, ha valamiben hibáztunk. Nálunk a "köszönöm", a "bocsánat" és a "kérem" olyan szavak, amiket igyekszünk a lehető legtöbbször kimondani, minden alkalommal, amikor van rá lehetőségünk. A három éves lányom gyönyörűen tud kérni, megköszöni, amit kap, és bocsánatot kér, ha hibázott. De mindezt csak akkor teszi meg az ilyen korú gyerek, ha ezt látja azoktól az emberektől, akik a legnagyobb hatással vannak rá - ebben az életszakaszban például a szülőktől. A szülőknek a későbbiekben is sok szerepe van abban, milyenné alakul a gyerekük, de már itt megalapozzuk azzal, hogy odafigyelünk, vagy épp nem figyelünk oda ezekre a kifejezésekre és a viselkedésünkre.
Remélem egyébként, hogy sokakhoz eljut majd ez a könyv, akiknek szükségük van rá. A legfontosabb tudni: a gyerekek hibáinak okát legtöbbször a szülőknél kell keresni, de ugyanígy a megoldás is ott található!
A digitális nemzedék szülei komoly kihívás előtt állnak: a gyerekek egyre több időt töltenek a képernyők előtt - órákon át lógnak a Facebookon, chatelnek, videojátékoznak. Gary Chapman és szerzőtársa friss kutatási eredményeken és gyakorlati példákon keresztül mutatja be, mi mindent tehetnek a szülők azért, hogy a technológia ne szétzilálja, hanem inkább összehozza a családot, és a gyerekek ne csak az online közösségben, hanem a valós kapcsolatok terepén is otthonosan mozogjanak.
Könyvükből megtudhatjuk,
- mennyi képernyőidő számít túl soknak, és hogyan szabhatunk reális időkorlátokat,
- miként taníthatjuk gyermekeinket tudatos képernyőhasználatra,
- hogyan helyettesíthetjük a képernyőidőt közös családi időtöltéssel,
- hogyan segíthetünk gyermekeinknek a társas készségek elsajátításában,
- szülőként milyen mintát adunk saját képernyőhasználatunkkal.
A könyvről:
Többszörösen is célközönségnek számítok. Egyrészt, mert a férjem rendszergazda, így nála mindennapi munkaeszköz - még itthon is - a számítógép. Másrészt pedig azért, mert nem csak egy tévé van a háztartásunkban, harmadrészt pedig a három éves gyerekemnek van tabletje. Még akkor is érv, ha nem mindennapos a használata.
"Ironikus, hogy azok az elektronikus eszközök, amelyek összekapcsolnak a világ túlsó felén élő ismerőseinkkel, egyszersmind elválasztanak azoktól, akik mindössze egy karnyújtásnyira vannak tőlünk."
Néha a férjemet is kicsit úgy kell kezelnem, mint egy "netfüggő gyereket", és Chapman részletesen vázolja, hogyan tehetem mindezt meg úgy, hogy ne kapjak elutasítást, és még örömét is lelje benne a "páciens".
 |
| Forrás: http://www.multiplemayhemmamma.com/ |
Több tanáccsal is ellátja a kétségbeesett szülőket a családterapeuta, s hogy én melyiket fogom alkalmazni (szerencsére megelőzésnek), azt még nem tudom, talán mindegyiket. Abban viszont biztos vagyok, hogy szeretném, ha a gyerekeim nem online nőnének fel, lennének társas kapcsolataik, és nem a Facebookon, hanem a való életben. Érdemes megfogadni, hogy már a kezdetekkor ragaszkodjunk a szabályainkhoz, s ha ilyenek nincsenek, akkor alakítsunk ki párat.
Sajnos testközelből tapasztalom ismerőseimnél, milyen az, amikor a gyerekek még az autóban is kérik a tabletet, telefont, hogy ne unatkozzanak. Nálunk ez nem alakult ki, bár van a nagyobb lányomnak táblagépe, annak mégis fix helye van, és nem engedjük, hogy elvigye onnan ágyba, fotelbe, bárhová. Csak akkor nézheti, amikor leül a kis asztalához, mert meg szeretne nézni egy mesét. Igénye sincs nagyon rá, kétfelől kapja az impulzust, s mivel velem (érthetően) több időt töltött eddig az életében, mint az édesapjával, erősen hajlik a könyvek, olvasás, kreatív játékok felé.
"Emberek helyett pixelek játsszák a főszerepet egy átlagos család életében."
Már nem az első eset, hogy büszkeséggel tölt el, Chapman képzeletben hátba veregetett, hogy valamit jól csinálok. Nagy öröm, amikor eltervezem, hogy valamilyen módon szeretnék nevelni, úgy is érzem, hogy működik, s ezt külsősök még meg is erősítik. Ezt éreztem most is, amikor arról olvastam, mi a különbség a muszáj és a lehet között.
Magamra ismertem ott is, amikor Chapman arról ír, hogy merjünk bocsánatot kérni a gyermekeinktől, ha valamiben hibáztunk. Nálunk a "köszönöm", a "bocsánat" és a "kérem" olyan szavak, amiket igyekszünk a lehető legtöbbször kimondani, minden alkalommal, amikor van rá lehetőségünk. A három éves lányom gyönyörűen tud kérni, megköszöni, amit kap, és bocsánatot kér, ha hibázott. De mindezt csak akkor teszi meg az ilyen korú gyerek, ha ezt látja azoktól az emberektől, akik a legnagyobb hatással vannak rá - ebben az életszakaszban például a szülőktől. A szülőknek a későbbiekben is sok szerepe van abban, milyenné alakul a gyerekük, de már itt megalapozzuk azzal, hogy odafigyelünk, vagy épp nem figyelünk oda ezekre a kifejezésekre és a viselkedésünkre.
Remélem egyébként, hogy sokakhoz eljut majd ez a könyv, akiknek szükségük van rá. A legfontosabb tudni: a gyerekek hibáinak okát legtöbbször a szülőknél kell keresni, de ugyanígy a megoldás is ott található!
"Sok online barátság jobban hasonlít üzleti tranzakcióra, mint emberi kapcsolatra. Ha zavarnak minket a barátaink vagy ismerőseink, akkor törölhetjük őket, és újakat szerezhetünk be. Az embereket árucikkekként kezeljük, akik azért vannak, hogy eleget tegyenek az elvárásainknak."
Nagyon jók az idézetek, és jó volt olvasni, hogy a lányodnál alapnak számít az a három bizonyos szó. Sajnos azt tapasztalom, hogy sok felnőttnek is legalább az egyik kimondása problémát okoz, meg sem próbálja. De visszatérve a netfüggő gyerekekhez, szomorú, hogy sok gyereknek a kütyü a legjobb barátja, és nem köti le pl.: egy kifestő vagy hogy rajzoljon valamit. Ráadásul hiába nézhetsz meg mindent a neten, sok minden nem olyan, mint élőben, és ezek a gyerkőcök nem tudják, mit veszítenek
VálaszTörlés:(.
Igen, teljesen igazad van abban, hogy a felnőtteknél is problémás a három szó valamelyikének a kimondása. Van, akinek egyszerűen eszébe sem jut, van, aki nem tudja kimondani őket. Nem tudom, melyik a rosszabb, talán az utóbbi.
VálaszTörlésSzerencsére a lányom nagyon szeret rajzolni, színezni, barkácsolni, így elenyésző az a mennyiség, amit ő képernyő előtt tölt.
Sajnos rengeteg olyan gyereket látok, akik csak tévét néznek egész nap - a tanításaim során az alsósokat, most, hogy lányom van, most már a kisebbeket is. Ismerek sajnos olyat is, akihez hozzá sem szólnak egész nap. :(
Ne is mondd az ilyen gyerekeket. Engem is elszomorít, hogy amint felébred a gyerek, már megy a tévé, és van, akinél mindegy, hogy mese agy politikai műsor, csak menjen a tévé :S. És ha a gyerek lát valami félelmetest a mesében és szól, hogy bent van a házban az a valami, akkor nem foglalkoznak vele. Még azt figyeltem meg, hogy sok szülő túlfélti a gyerekét, nem ad neki nyalókát meg selyemcukrot, mert megfullad tőle, arról nem is beszélve, hogy mindenhová kísérgetik őket, még a buszra is felszállnak vele(!), aztán rohannak le induláskor. De láttam nem egy olyat, hogy az anyuka a kamasz, sőt a 18 éven felüli gyerekét kísérgeti mindenhová. Így ne csodálkozzunk, hogy semmit sem tudnak az ilyen gyerekek később egyedül elintézni, mert nem engedték el időben a kezüket. A cukorkáról meg az jutott eszembe, hogy gyerekkoromban egy csomó ilyesmit megettünk és egyikünk szülei, nagyszülei sem aggódtak állandóan, hogy mi lesz velünk.
Törlés