Szerző: Heidi W. Durrow
Cím: A lány az égből
Eredeti cím: The Girl Who Fell from the Sky
Fordította: Galambos Dalma
Kiadó: Álomgyár
Kiadás éve: 2016
270 oldal, 3499 Ft
Fülszöveg:
Egyedül Rachel, egy dán édesanya és egy fekete édesapa gyermeke éli túl azt a családi tragédiát, amely egy végzetes reggelen következett be chicagói házuk tetején. Az elárvult kislány új gyámot kap: az afroamerikai nagyanyjával egy többnyire feketék lakta közösségbe kerül, ahol világosbarna bőre, kék szeme és szépsége miatt folyamatosan a figyelem középpontjába kerül. Ez a figyelem végigkíséri, ahogy cseperedik és próbálja feldolgozni a gyászát, miközben lassan megérti, hogy az anyja titka és tragédiája milyen kapcsolatban áll saját bizonytalan identitásával.
A fiatal félvér lány megrázó és szívbemarkoló története a társadalom rassz- és osztályfelfogását veszi célba, és a Washington Post a megjelenés évében az év regényének választotta a társadalmi igazságossággal kapcsolatos témákkal foglalkozó legjobb irodalmi kéziratért járó Bellwether-díjas írást.
Az írónőről:
Mivel sehol nem találni róla magyar nyelvű információt, ezért íme, amit az angol wikipédiáról megtudtam:
1969. június 21-én született, amerikai írónő. Egy fehér dán nő és egy afroamerikai férfi gyermeke, részben Törökországban, részben Németországban és Dániában nőtt fel. 1980-ban Portlandbe költözött a család, a Stanford Egyetemen tanult angolul, tanulmányait a Columbia Egyetemen és a Yale-en folytatta.
A borítóról:
Amikor megláttam a könyvet, valami könnyedre, jó kikapcsolódásra számítottam. Már a címének olvasásakor is. Valahogy lágyságot sugároz magából az egész fedőlap, mellesleg megjegyzem, a magyar kiadásnak van mind közül a legszebb borítója - szerintem ezzel mindenki egyetért.
A jó kikapcsolódás egyébként megvolt, mégis a történet mondanivalója sokkal komolyabb, mint amire a borító kapcsán számítottam. A mondandóm lényege: kívül-belül csupa szépség ez a könyv.
A történetről, szereplőkről:
Amikor megláttam a könyvet, valami könnyedre, jó kikapcsolódásra számítottam. Már a címének olvasásakor is. Valahogy lágyságot sugároz magából az egész fedőlap, mellesleg megjegyzem, a magyar kiadásnak van mind közül a legszebb borítója - szerintem ezzel mindenki egyetért.
A jó kikapcsolódás egyébként megvolt, mégis a történet mondanivalója sokkal komolyabb, mint amire a borító kapcsán számítottam. A mondandóm lényege: kívül-belül csupa szépség ez a könyv.
"- Te vagy a szerencsepénzem - mondja Nagymama."
/első mondat/
A történetről, szereplőkről:
Van ennek a könyvnek egy szavajárása, azt mondja: boldogforma. Van neki még egy olyan hatása is, amitől az ember tudjátok, milyen lesz? Boldogforma. Amikor érzed, hogy ez nagyon jó, hogy valakit vagy valamit nagyon szeretsz, mégis ott van a szíved mélyén egy pici fájdalom, szomorúság. Amikor úgy látod, szívből mesél valaki, apró dolgoknak is tud örülni, mégis ott van az a feledhetetlen fájdalom a hangjában. Így mesél Rachel is.
Az érzés felfoghatatlan, amikor újra és újra visszatértem a könyvhöz, mert volt egy kis időm, és amellett, hogy "mosolyogva üdvözöltem", szerettem volna szívből magamhoz ölelni, és szeretni, hogy szeretve legyen. A könyv, és Rachel is.
Van valami bája az egésznek, amikor egy pici lányka mesél a felnőtt olvasóknak, és ez mégsem lesz erőltetett.
A történet több szálon fut. A főszálban Rachel mesél nekünk, s vezeti a Nagymamánál töltött napokat, mintha csak naplót írna. Ezekből a fejezetekből kapunk a legtöbbet. A több szálnak köszönhetően teljes képet kaphatunk arról, hogyan jutott idáig Rachel, mi a költözésének az előzménye, hogyan veszítette el a családját.
Miután édesanyja és testvérei meghalnak, s ő lesz egyedüli túlélője a tragédiának, a fekete bőrű apai nagymama neveli tovább a nagynéni, Loretta segítségével. A kislánynak szokatlan ez az új élet, sehol nem találja helyét: a fehérek közt barna bőre miatt, a feketék közt pedig a kék szeme miatt.
Megszólal a történetben még az édesanya egykori munkáltatója, Laronne, és a régi szomszéd kisfiú, "Brick"/Jamie. Az előzőleg említett fejezetek tömve vannak gondoskodással, szeretettel, míg Brick beszámolóit először a madárszeretete teszi különlegessé, később pedig a "Rachel-szeretete".
Kapunk egy kisebb szeretetet az édesanya, Nella szemszögéből, napló formájában. Tökéletes megoldás arra, hogy érezzük, miért döntött úgy, ahogy, és mik voltak ennek a döntésnek az előzményei.
A lány - mint már említettem - sehol nem találja a helyét. Hiszen ahogy a fekete kirekesztett a fehérek között, úgy igaz ez fordítva is, még akkor is, ha ő "Svájc", egyik bőrszín sem igaz rá teljesen. Sőt, így még nehezebb a dolga, hiszen végképp sehol nem sikerül teljesen elfogadtatnia magát. A felnőttek rácsodálkoznak, a gyerekek gúnyolják, vagy éppen alkalmi, hamis barátságokat kötnek vele.
Nagyon szerettem, ahogy az írónő odafigyelve, gondosan leírta az emberek szokásait, tulajdonságait, elkezdve a délről hozatott kézkrém használatától a hajukban található "konyháig", kócig.
A kedvencem egyértelműen a Nagymama volt, még akkor is, ha a szereplők közül volt, akit bosszantottak a rossz szokásai és a világnézete. Minden egyes megnyilvánulásának örültem, és vártam a következőt. Ha a könyv eperfagyi lenne, akkor bizony Nagymama lenne a közepében a fél eperdarab, amit az édesség elfogyasztása közben úgy várunk.
Összetettebb a könyv problémafelvetése, mint gondolnánk: a rasszizmus mellett megjelenik az alkoholizmus és a keserű gyermekélet is.
A hangsúly miatti ismétlések nekem néhol túl soknak tűntek, de ez egyáltalán nem zavarta meg a könyv élvezhetőségét. A pozitív karakterek közül Bricket és a hazugságát nem tudtam megérteni, mégsem tudtam rá igazán haragudni, hiszen kisgyerek.
Annyira szép ez az egész "fekete-világ", és olyan jó lenne sokkal több hasonlót olvasni! A tanulsága pedig lehetne az, hogy a Rachelhez hasonlóan félbarna gyerekek tanulják meg, hogy nem arról van szó, hogy nem tartoznak sehová, hanem hogy több helyre is tartoznak, bármik lehetnek, amit csak szeretnének. Így kellene gondolkodniuk az embereknek...
Szívszorító, páratlan és fájdalmasan szerethető.
Az érzés felfoghatatlan, amikor újra és újra visszatértem a könyvhöz, mert volt egy kis időm, és amellett, hogy "mosolyogva üdvözöltem", szerettem volna szívből magamhoz ölelni, és szeretni, hogy szeretve legyen. A könyv, és Rachel is.
Van valami bája az egésznek, amikor egy pici lányka mesél a felnőtt olvasóknak, és ez mégsem lesz erőltetett.
A történet több szálon fut. A főszálban Rachel mesél nekünk, s vezeti a Nagymamánál töltött napokat, mintha csak naplót írna. Ezekből a fejezetekből kapunk a legtöbbet. A több szálnak köszönhetően teljes képet kaphatunk arról, hogyan jutott idáig Rachel, mi a költözésének az előzménye, hogyan veszítette el a családját.
Miután édesanyja és testvérei meghalnak, s ő lesz egyedüli túlélője a tragédiának, a fekete bőrű apai nagymama neveli tovább a nagynéni, Loretta segítségével. A kislánynak szokatlan ez az új élet, sehol nem találja helyét: a fehérek közt barna bőre miatt, a feketék közt pedig a kék szeme miatt.
Megszólal a történetben még az édesanya egykori munkáltatója, Laronne, és a régi szomszéd kisfiú, "Brick"/Jamie. Az előzőleg említett fejezetek tömve vannak gondoskodással, szeretettel, míg Brick beszámolóit először a madárszeretete teszi különlegessé, később pedig a "Rachel-szeretete".
Kapunk egy kisebb szeretetet az édesanya, Nella szemszögéből, napló formájában. Tökéletes megoldás arra, hogy érezzük, miért döntött úgy, ahogy, és mik voltak ennek a döntésnek az előzményei.
A lány - mint már említettem - sehol nem találja a helyét. Hiszen ahogy a fekete kirekesztett a fehérek között, úgy igaz ez fordítva is, még akkor is, ha ő "Svájc", egyik bőrszín sem igaz rá teljesen. Sőt, így még nehezebb a dolga, hiszen végképp sehol nem sikerül teljesen elfogadtatnia magát. A felnőttek rácsodálkoznak, a gyerekek gúnyolják, vagy éppen alkalmi, hamis barátságokat kötnek vele.
Nagyon szerettem, ahogy az írónő odafigyelve, gondosan leírta az emberek szokásait, tulajdonságait, elkezdve a délről hozatott kézkrém használatától a hajukban található "konyháig", kócig.
A kedvencem egyértelműen a Nagymama volt, még akkor is, ha a szereplők közül volt, akit bosszantottak a rossz szokásai és a világnézete. Minden egyes megnyilvánulásának örültem, és vártam a következőt. Ha a könyv eperfagyi lenne, akkor bizony Nagymama lenne a közepében a fél eperdarab, amit az édesség elfogyasztása közben úgy várunk.
Összetettebb a könyv problémafelvetése, mint gondolnánk: a rasszizmus mellett megjelenik az alkoholizmus és a keserű gyermekélet is.
A hangsúly miatti ismétlések nekem néhol túl soknak tűntek, de ez egyáltalán nem zavarta meg a könyv élvezhetőségét. A pozitív karakterek közül Bricket és a hazugságát nem tudtam megérteni, mégsem tudtam rá igazán haragudni, hiszen kisgyerek.
Annyira szép ez az egész "fekete-világ", és olyan jó lenne sokkal több hasonlót olvasni! A tanulsága pedig lehetne az, hogy a Rachelhez hasonlóan félbarna gyerekek tanulják meg, hogy nem arról van szó, hogy nem tartoznak sehová, hanem hogy több helyre is tartoznak, bármik lehetnek, amit csak szeretnének. Így kellene gondolkodniuk az embereknek...
Szívszorító, páratlan és fájdalmasan szerethető.
"A gyerekeim fele feketék. Fele enyémek s. Azt akarom, hogy bármik lehessenek. Ők nem csak az a szín, amit az emberek látnak."/163. oldal, Nella/
Pontozásom:
Borító: 5/5
Történet: 5/5
Stílus: 4/5
Szereplők: 5/5
Nagyon érdekel a könyv azután,hogy elolvastam,hogy neked mi a benyomásod róla :) Mindig az alapján kezd érdekelni ahogy írsz az épp aktuális könyvről.Na ez az a könyv,ami engem is érdekel.Köszönöm a beszámolód,mert élmény volt olvasni :)
VálaszTörlés