Szerző: Hámori Zsófia
Cím: Nincs idő!
Kiadó: AB-ART Kiadó
Borító: Matsuoka Yoko
Kiadás éve: 2014
Fülszöveg:
"Ekkor Alina lépett a tálalóba, arca természetellenesen sötét volt, s e mocorgásra késztette bennem a félelmet. Az enyhe huzat - amelyet akkor keltett, amikor elhaladt székem mögött - ismerős illata ismét megcsapott. Leült a helyére, és megvárta, amíg Frau Marlof megérkezik előkészített vacsorájával. Idegesen figyeltem halálosan nyugodt mozdulatait, szinte vágytam rá, hogy újra megpillanthassam ködös tekintetében a vöröslő iszonyatot, és ujjal mutathassak rá David és Léonie előtt, hogy igen, itt van maga a megtestesült szörnyeteg. De a gonosz ezúttal nem nézett rám, mintha hűvös közönyével büntetne."
Kapcsolatom a könyvvel:
Az egyik közösségi oldalon találtam rá az írónőre (utálom ezt a kifejezést egyébként, mert bárhol ezt olvasom, egyértelmű, hogy a facebookról van szó). Kíváncsiságomnak utat engedve felnéztem a személyes oldalára, éppen csak szerettem volna átfutni a novelláit, hogy megismerkedhessek a stílusával, azonban azok teljesen magukba szippantottak. Két dolog történt ezután: érdekelni kezdett az írónő, és az, hogy ki készítette a borítót a könyveihez. Na meg, persze, el szerettem volna olvasni a többi novellát is...
Az egyik közösségi oldalon találtam rá az írónőre (utálom ezt a kifejezést egyébként, mert bárhol ezt olvasom, egyértelmű, hogy a facebookról van szó). Kíváncsiságomnak utat engedve felnéztem a személyes oldalára, éppen csak szerettem volna átfutni a novelláit, hogy megismerkedhessek a stílusával, azonban azok teljesen magukba szippantottak. Két dolog történt ezután: érdekelni kezdett az írónő, és az, hogy ki készítette a borítót a könyveihez. Na meg, persze, el szerettem volna olvasni a többi novellát is...
A borítóról:
Matsuoka Yoko gyönyörűt alkotott ennek a képnek a megrajzolásával. A borító furcsasága nagyon nagy összhangban van a novellák furcsaságával, az ember egyszerűen képtelen eldönteni, mit is vált ki belőle tulajdonképpen a látvány, annyiféle érzelmet sikerül előcsalnia. Kutakodtam kicsit a művésznő után, és elképesztő a munkássága, minden, amit eddig megalkotott.
Matsuoka Yoko gyönyörűt alkotott ennek a képnek a megrajzolásával. A borító furcsasága nagyon nagy összhangban van a novellák furcsaságával, az ember egyszerűen képtelen eldönteni, mit is vált ki belőle tulajdonképpen a látvány, annyiféle érzelmet sikerül előcsalnia. Kutakodtam kicsit a művésznő után, és elképesztő a munkássága, minden, amit eddig megalkotott.
A novellákról:
Sok könyvet értékeltem már úgy a blogomon, hogy azt olvashattátok - minőségtől függetlenül - hogy egy könyv tetszett. Szögezzük le azonban, hogy tetszhet az embernek egy könnyed, egyszerű limonádé is, és egy minden mondatában különleges szépirodalmi alkotás is. Ez a kötet az utóbbihoz tartozik, s ha lehet ilyen gyermeki rajongással élnem, nem csak tetszett, de imádtam, úgy éreztem, hogy olvasni akarom. Hozzáteszem, nem ment ez olyan gyorsan, tekintve, hogy nem abba a műfajba tartozik, amit gyorsan végiglapoz az ember, egy nap alatt átrágja magát rajta, becsukja és felhelyezi a polcra. Ezekhez a novellákhoz csend kell, magány, hogy megértsd. Na meg, persze, érzelmileg is eléggé érettnek kell lenni hozzá. Nem arra hivatott a könyv, hogy a buszon, hogy gyorsabban teljen az idő, beleolvass egy kicsit, vagy amíg várakozol a rendelőben. Ezek a novellák minden ízükben otthoni fotelben olvasásra születtek.
Már a nyitó novellába beleszerettem. A padlás egy gyermekkori kép leírása gyönyörű, igényes mondatokkal. Egy olyan élményt mesél el, amelyet szinte minden gyermek átél: amikor a szülők ruháiba bújva igyekszenek mások lenni, mint akik - felnőttek, királykisasszonyok...
A Január egy orvosi rendelőben játszódik, teljesen hétköznapi és valós emberi érzéseket közvetítve. Erős ellentét érezhető benne, hiszen a kutyus halála valaminek a végét jelenti, míg az idő, amelyben játszódik, a kezdetét (január, hétfő...).
Az Ébredés egy hercegnő szökéséről szól, aki új életet szeretne kezdeni. A történetet külső szemszögből és a hercegnő szemszögéből is megismerhetjük, ezek váltják egymást. Egy modern Hófehérke a mérgezett almával. Egyébként az almáról rögtön Éva ugrott be, és a női felelőtlenség, bár gyanítom, az írónő itt inkább az előzőleg említett mesehőssel szerette kapcsolatba hozni a hercegnőt.
A Hegek olyan kamaszkori gondolkodást és problémát boncolgat, ami sajnos sok gyereket érint, míg a kötet címadó novellája, a Nincs idő! a felnőttek világszerte elhatalmasodott gondjáról ír - amit, tegyük hozzá, kevesen látnak problémának. Görbe tükröt tart a karrierista, a kisebbeken könnyedén és szívtelenül áttaposó emberek elé. A történet csattanójának mondanivalója egyébként ugyanaz, mint A látomás címet kapó novelláé: annyira erősen kapaszkodunk valamibe, ami kevésbé fontos, hogy észre sem vesszük, hogy mennyi lényegesen fontosabb dolgot veszítünk miatta, többek között a szeretetet, a családot, vagy éppen - ahogy az utóbbi novellában - önmagunkat.
A látomás egyébként egy pofon is lehet azoknak az embereknek, akik csak a külsőségekkel törődnek és a kirakatembereknek.
Amelyik novella a legjobban belopta magát a szívembe, az az Isabel mackója volt, a maga mondanivalójával, hangulatával és érzéseivel. Isabelnek nem tetszik, hogy az embereknek csak a pénz számít, és hogy egy ajándék mennyire drága. Magányos, a plüssök a társai, és úgy gondolja, a legjobb ajándék egy jó barátjának, ha varr egyet neki is. A vége - habár az előző novellák olvasása után már nem lepett meg, de - ütött.
A kötet leghosszabb novellája Khazun, a lélektolvaj címet kapta. Mondanivalóját nem igazán értettem, viszont maga a történet nagyon tetszett, igazán lekötött. Egy rövid krimi, amelyben az első sorokban már egy rejtélyes halálesetbe csöppentünk.
A Körhinta című elbeszélést nagyon kedveltem, leginkább azért, mert E/1-ben lett megírva, és E/2-nek mesél. Ezzel a leírással lett a lehető legszemélyesebb, legbensőségesebb, mintha egy titkos levél lenne. Az életet a körhintához hasonlítja, kimondottan is. Egy olyan körhintához, amelyre mindenki felszáll, de nincs leszállás róla.
Amikor az író a mesélő szemszögéből engedi láttatni történetét, az már alapból ad egy igazán különleges, erős, mély érzést a történetéhez. Így van ez a Terror című novellában is, melynek elbeszélője egy bolondokháza lakója. Szépen megelevenednek a hangok, a szagok, mindenféle érzések, melyeket ez a hely ki tud váltani az emberből - egy olyan élet lefestése, amely igazából nem is nevezhető már annak. Megrázó...
Összességében elmondható, hogy az idei olvasmánylistámon messzemenően a legigényesebb, legszebben összerakott kötet. Sokkal több hasonlót szeretnék olvasni. Ez a könyv az igazán szórakoztató szépirodalom kategória képviselője. :)
Sok könyvet értékeltem már úgy a blogomon, hogy azt olvashattátok - minőségtől függetlenül - hogy egy könyv tetszett. Szögezzük le azonban, hogy tetszhet az embernek egy könnyed, egyszerű limonádé is, és egy minden mondatában különleges szépirodalmi alkotás is. Ez a kötet az utóbbihoz tartozik, s ha lehet ilyen gyermeki rajongással élnem, nem csak tetszett, de imádtam, úgy éreztem, hogy olvasni akarom. Hozzáteszem, nem ment ez olyan gyorsan, tekintve, hogy nem abba a műfajba tartozik, amit gyorsan végiglapoz az ember, egy nap alatt átrágja magát rajta, becsukja és felhelyezi a polcra. Ezekhez a novellákhoz csend kell, magány, hogy megértsd. Na meg, persze, érzelmileg is eléggé érettnek kell lenni hozzá. Nem arra hivatott a könyv, hogy a buszon, hogy gyorsabban teljen az idő, beleolvass egy kicsit, vagy amíg várakozol a rendelőben. Ezek a novellák minden ízükben otthoni fotelben olvasásra születtek.
Már a nyitó novellába beleszerettem. A padlás egy gyermekkori kép leírása gyönyörű, igényes mondatokkal. Egy olyan élményt mesél el, amelyet szinte minden gyermek átél: amikor a szülők ruháiba bújva igyekszenek mások lenni, mint akik - felnőttek, királykisasszonyok...
A Január egy orvosi rendelőben játszódik, teljesen hétköznapi és valós emberi érzéseket közvetítve. Erős ellentét érezhető benne, hiszen a kutyus halála valaminek a végét jelenti, míg az idő, amelyben játszódik, a kezdetét (január, hétfő...).
Az Ébredés egy hercegnő szökéséről szól, aki új életet szeretne kezdeni. A történetet külső szemszögből és a hercegnő szemszögéből is megismerhetjük, ezek váltják egymást. Egy modern Hófehérke a mérgezett almával. Egyébként az almáról rögtön Éva ugrott be, és a női felelőtlenség, bár gyanítom, az írónő itt inkább az előzőleg említett mesehőssel szerette kapcsolatba hozni a hercegnőt.
A Hegek olyan kamaszkori gondolkodást és problémát boncolgat, ami sajnos sok gyereket érint, míg a kötet címadó novellája, a Nincs idő! a felnőttek világszerte elhatalmasodott gondjáról ír - amit, tegyük hozzá, kevesen látnak problémának. Görbe tükröt tart a karrierista, a kisebbeken könnyedén és szívtelenül áttaposó emberek elé. A történet csattanójának mondanivalója egyébként ugyanaz, mint A látomás címet kapó novelláé: annyira erősen kapaszkodunk valamibe, ami kevésbé fontos, hogy észre sem vesszük, hogy mennyi lényegesen fontosabb dolgot veszítünk miatta, többek között a szeretetet, a családot, vagy éppen - ahogy az utóbbi novellában - önmagunkat.
A látomás egyébként egy pofon is lehet azoknak az embereknek, akik csak a külsőségekkel törődnek és a kirakatembereknek.
Amelyik novella a legjobban belopta magát a szívembe, az az Isabel mackója volt, a maga mondanivalójával, hangulatával és érzéseivel. Isabelnek nem tetszik, hogy az embereknek csak a pénz számít, és hogy egy ajándék mennyire drága. Magányos, a plüssök a társai, és úgy gondolja, a legjobb ajándék egy jó barátjának, ha varr egyet neki is. A vége - habár az előző novellák olvasása után már nem lepett meg, de - ütött.
A kötet leghosszabb novellája Khazun, a lélektolvaj címet kapta. Mondanivalóját nem igazán értettem, viszont maga a történet nagyon tetszett, igazán lekötött. Egy rövid krimi, amelyben az első sorokban már egy rejtélyes halálesetbe csöppentünk.
A Körhinta című elbeszélést nagyon kedveltem, leginkább azért, mert E/1-ben lett megírva, és E/2-nek mesél. Ezzel a leírással lett a lehető legszemélyesebb, legbensőségesebb, mintha egy titkos levél lenne. Az életet a körhintához hasonlítja, kimondottan is. Egy olyan körhintához, amelyre mindenki felszáll, de nincs leszállás róla.
Amikor az író a mesélő szemszögéből engedi láttatni történetét, az már alapból ad egy igazán különleges, erős, mély érzést a történetéhez. Így van ez a Terror című novellában is, melynek elbeszélője egy bolondokháza lakója. Szépen megelevenednek a hangok, a szagok, mindenféle érzések, melyeket ez a hely ki tud váltani az emberből - egy olyan élet lefestése, amely igazából nem is nevezhető már annak. Megrázó...
Összességében elmondható, hogy az idei olvasmánylistámon messzemenően a legigényesebb, legszebben összerakott kötet. Sokkal több hasonlót szeretnék olvasni. Ez a könyv az igazán szórakoztató szépirodalom kategória képviselője. :)
Nincsenek megjegyzések :
Megjegyzés küldése