Szerző: Barbara Coloroso
Cím: Zaklatók, áldozatok, szemlélők: az iskolai erőszak
Kiadó: Harmat
Kiadás éve: 2014
ISBN: 978-963-288-196-6
275 oldal, 2900 Ft
Fülszöveg:
"Aki bármilyen szerepben rendszeres kapcsolatban áll gyerekekkel és fiatalokkal, annak kötelező elolvasnia ezt a könyvet."
- Education Today
Életveszélyes kombináció: a társait terrorizáló gyerek, a megfélemlített áldozat, aki nem mer segítséget kérni, a tétlen szemlélők, valamint a felnőttek, akik ártatlan "ugratásnak", a gyermekkor velejárójának tekintik a zaklatást!
Barbara Coloroso több évtizedes szakmai tapasztalata alapján dolgozta ki módszertanát az erőszak körforgásának megszakítására. Ehhez nem elég pusztán a zaklatót felelősségre vonni és ártalmatlanná tenni, hiszen az áldozat és a szemlélő is aktív szereplője a tragikus színjátéknak. Mivel a zaklatást tanult magatartásformának tekinti, megvizsgálja, miért és hogyan válik egy gyermek zaklatóvá, illetve célponttá - netán egy személyben mindkettővé -, és miként tartja fenn ezt a körforgást az úgynevezett "szemlélők" jelenléte. Bemutatja, hogy a családi légkör, illetve a szülői minták miképpen működnek közre az egyes szerepek kialakulásában, és a három főszereplő közötti kapcsolat dinamikájának átalakítására is praktikus példákkal szolgál. A könyv a közösségi hálón elkövetett bántalmazásról szóló fejezettel kiegészülve kerül a magyar olvasók elé.
A gyermeknevelés világszerte elismert szaktekintélye remekül használható eszközt ad szülők, tanárok és mindenekelőtt a fiatalok kezébe. Barbara Coloroso könyve változást kezdeményezhet a hazai pedagógiai, gyermekvédelmi, hatósági és igazságügyi szemléletben egyaránt. Az iskolai erőszak, ahogy az erőszakkal kapcsolatos valamennyi kérdés, csak átfogó, hosszútávú programokkal kezelhető és előzhető meg. Ebben pedig mindannyiunknak van feladatunk és felelősségünk.
Herczog Mária
az ENSZ Gyermekjogi Bizottságának tagja
Barbara Coloroso nemzetközileg elismert előadó és szerző, szakterülete a gyermeknevelés, a pedagógia, az iskolai fegyelem, az erőszakmentes konfliktusmegoldás, a helyreállító igazságszolgáltatás és a gyászmunka. Számos nyelven megjelent könyveivel bemutatkozott a Time magazinban, valamint a New York Timesban, rádió- és televízióműsorok gyakori vendége.
A könyvről és a témáról:
Kétszer olvastam el a könyvet. Egyszer még korábban, úgy egy évvel ezelőtt, mert nagyon érdekelt a téma, s másodszor mostanában, mert úgy gondoltam, írni kell róla. Írni azért, mert pedagógus vagyok, azért, mert anya vagyok, és azért, hogy többen foglalkozzanak a témával, mint amennyien most foglalkoznak vele.
Mindennapos az iskolai erőszak, még akkor is, ha nem tudunk róla, vagy ha tudunk róla, de elfordítjuk a fejünket, esetleg nem vesszük komolyan. Biztos vagyok benne, hogy mindenkinek van olyan ismerőse, aki valamilyen oktatási intézményben erőszak áldozata, legyen az testi vagy verbális erőszak.
Az előszó több borzasztó, megtörtént esetet ír le, az életből, Angliából, Írországból, Coloradóból, Új-Zélandról, Japánból, Skóciából és még sok más helyről ragad ki valós eseteket, amelyek olyan gyermekekről szólnak, akiknek a mindennapos erőszak gyökeresen megváltoztatta az életüket, esetleg véget is vetettek annak. Borzasztó belegondolni, hogy gyermeki lelkük úgy határozott, jobb egyedül megoldást találni a problémára, mint beavatni a szüleiket. Sokuk nem mer felnőtthöz fordulni, mert vagy attól tart, úgyis csak elutasítást kap (esetleg ezt tapasztalta már korábban), vagy attól, hogy zaklatói ezután aztán végképp nem kímélik.
Fontos tisztázni, az erőszaknak három szerepköre (de nem feltétlen három szereplője) van: a zaklató(k), az áldozat(ok) és a szemlélő(k). Mint egy rossz színdarab, amit bár ne alkottak volna meg, hisz ahogy a szerző is írja: a végkifejlet sajnos gyakran halálos is lehet.
A zaklató bárki lehet, külső tulajdonságoktól függetlenül. Akár egy nagydarab, csöndes fiú, vagy egy angyali mosolyú, szőke kislány is. Általában erősebb, nagyobb vagy idősebb, mint áldozata, s úgy érzi, emiatt fölötte áll. A zaklatás nem egyenlő az egészséges versengéssel, sem a konfliktussal, nem szabad összekeverni. Ám azt sem szabad feltételezni, hogy minden erőfitogtatás "csupán veszekedés", vagy esetleg az életkorral együtt jár. Az erőszak, legyen az szándékos vagy véletlen, nem járhat együtt egyetlen életkorral sem.
Az írónő szépen felvázolja a zaklatás ismertetőjeleit, a módszereit, eszközeit és felvázolta a zaklató típusait, s a típusok tulajdonságait is. Elmondja, míg az ugratás nem minősül zaklatásnak, a csúfolódás annál inkább. Hogy mi a különbség? Míg az elsőnél a szerepek bármikor felcserélődhetnek, addig a másodiknál ez hiányzik, sőt, lehetetlen.
Az áldozatokkal kapcsolatosan ugyanaz a helyzet, mint a zaklatókkal: bárki lehet áldozat, akár népszerű, szép, okos gyermek is. Olyan is, akit inkább zaklatónak tudnánk elképzelni. A könyvből megtudhatjuk, milyen érzések nyomaszthatják az áldozatot, mik a jelei annak, hogy a gyermek ilyen szerepkörbe került, mik lehetnek előjelei és mik a következményei rá nézve.
A szemlélők olyanok mint a statiszták, és lehetnek a zaklatásnak aktív vagy passzív résztvevői. Ám szemlélőből válhat szemtanú, sajnos ritkább esetben. A tanú pedig életet menthet. Nekünk, szülőknek, pedagógusoknak kell megmutatnunk a helyes irányt, ez a könyv pedig útmutatást ad, hogyan kezeljük, ha gyermekünk valamelyik szerepkörbe lép.
Azonkívül, hogy a könyvből megismerhetjük ezt a három szerepkört, olvashatunk még különböző családtípusokról, s arról, mi bújhat meg otthon, a háttérben a zaklatóknál, az áldozatoknál és a szemlélőknél. Van, aki otthon látja az erőszakot, s családon belül is mindennapos a zaklatás. A gyerek egy ilyen környezetben ezt látja általában követendő, ritkább esetben pedig elutasítandó példának. Nagyon határozott határt kell meghúzni aközött, hogy mi számít fegyelmezésnek, és mi erőszaknak.
A könyv végén külön fejezetet kap az internetes zaklatás, amely témában ismereteink bővítéséhez ajánlom Gary Chapman könyvét, a Netfüggő gyerekek címűt, amely elsősorban nem a zaklatásról, hanem a kapcsolatokról szól, mégis hosszan érinti a témát, s összefügg a kettő.
Mindennapos az iskolai erőszak, még akkor is, ha nem tudunk róla, vagy ha tudunk róla, de elfordítjuk a fejünket, esetleg nem vesszük komolyan. Biztos vagyok benne, hogy mindenkinek van olyan ismerőse, aki valamilyen oktatási intézményben erőszak áldozata, legyen az testi vagy verbális erőszak.
Az előszó több borzasztó, megtörtént esetet ír le, az életből, Angliából, Írországból, Coloradóból, Új-Zélandról, Japánból, Skóciából és még sok más helyről ragad ki valós eseteket, amelyek olyan gyermekekről szólnak, akiknek a mindennapos erőszak gyökeresen megváltoztatta az életüket, esetleg véget is vetettek annak. Borzasztó belegondolni, hogy gyermeki lelkük úgy határozott, jobb egyedül megoldást találni a problémára, mint beavatni a szüleiket. Sokuk nem mer felnőtthöz fordulni, mert vagy attól tart, úgyis csak elutasítást kap (esetleg ezt tapasztalta már korábban), vagy attól, hogy zaklatói ezután aztán végképp nem kímélik.
Fontos tisztázni, az erőszaknak három szerepköre (de nem feltétlen három szereplője) van: a zaklató(k), az áldozat(ok) és a szemlélő(k). Mint egy rossz színdarab, amit bár ne alkottak volna meg, hisz ahogy a szerző is írja: a végkifejlet sajnos gyakran halálos is lehet.
A zaklató bárki lehet, külső tulajdonságoktól függetlenül. Akár egy nagydarab, csöndes fiú, vagy egy angyali mosolyú, szőke kislány is. Általában erősebb, nagyobb vagy idősebb, mint áldozata, s úgy érzi, emiatt fölötte áll. A zaklatás nem egyenlő az egészséges versengéssel, sem a konfliktussal, nem szabad összekeverni. Ám azt sem szabad feltételezni, hogy minden erőfitogtatás "csupán veszekedés", vagy esetleg az életkorral együtt jár. Az erőszak, legyen az szándékos vagy véletlen, nem járhat együtt egyetlen életkorral sem.
Az írónő szépen felvázolja a zaklatás ismertetőjeleit, a módszereit, eszközeit és felvázolta a zaklató típusait, s a típusok tulajdonságait is. Elmondja, míg az ugratás nem minősül zaklatásnak, a csúfolódás annál inkább. Hogy mi a különbség? Míg az elsőnél a szerepek bármikor felcserélődhetnek, addig a másodiknál ez hiányzik, sőt, lehetetlen.
Az áldozatokkal kapcsolatosan ugyanaz a helyzet, mint a zaklatókkal: bárki lehet áldozat, akár népszerű, szép, okos gyermek is. Olyan is, akit inkább zaklatónak tudnánk elképzelni. A könyvből megtudhatjuk, milyen érzések nyomaszthatják az áldozatot, mik a jelei annak, hogy a gyermek ilyen szerepkörbe került, mik lehetnek előjelei és mik a következményei rá nézve.
A szemlélők olyanok mint a statiszták, és lehetnek a zaklatásnak aktív vagy passzív résztvevői. Ám szemlélőből válhat szemtanú, sajnos ritkább esetben. A tanú pedig életet menthet. Nekünk, szülőknek, pedagógusoknak kell megmutatnunk a helyes irányt, ez a könyv pedig útmutatást ad, hogyan kezeljük, ha gyermekünk valamelyik szerepkörbe lép.
Azonkívül, hogy a könyvből megismerhetjük ezt a három szerepkört, olvashatunk még különböző családtípusokról, s arról, mi bújhat meg otthon, a háttérben a zaklatóknál, az áldozatoknál és a szemlélőknél. Van, aki otthon látja az erőszakot, s családon belül is mindennapos a zaklatás. A gyerek egy ilyen környezetben ezt látja általában követendő, ritkább esetben pedig elutasítandó példának. Nagyon határozott határt kell meghúzni aközött, hogy mi számít fegyelmezésnek, és mi erőszaknak.
A könyv végén külön fejezetet kap az internetes zaklatás, amely témában ismereteink bővítéséhez ajánlom Gary Chapman könyvét, a Netfüggő gyerekek címűt, amely elsősorban nem a zaklatásról, hanem a kapcsolatokról szól, mégis hosszan érinti a témát, s összefügg a kettő.
Nincsenek megjegyzések :
Megjegyzés küldése