Ez egy könyves blog, ám ha nem haragszotok, egyetlen bejegyzés erejéig félreteszem a könyveket, az ajánlókat, a kritikákat.
Van bennem valami, ami kikívánkozik onnan, és már napok óta érzem, hogy ha nem engedek neki szabad utat, akkor hosszútávon nehéz lesz kiűzni a fejemből. Így hát most teszem meg.
Napokkal ezelőtt, miközben próbáltam rendbe tenni a játékokat, a kisebb lányom pedig mellettem ugyanolyan sebességgel próbálta szétpakolni azokat, megütötte a fülemet egy hír, amiből akkor még csak annyit hallottam: "buszbaleset Olaszországban". Ritkán megy nálunk a tévé, és még ritkábban figyelünk oda rá. Hírekre meg szinte soha, hiszen csak a rossz, csak a szomorú mindig, mindenhonnan. Most sem tettem először másképpen, de aztán azon a napon már másodjára hallottam, csak közben még annyit is: "magyar". Felfigyeltem, s amikor hallottam, hogy egy iskola gyerekei síelni mentek, már kerestem az új híreket ezzel kapcsolatban, mert érdekelt, hogy mi van velük, kik élték túl, mi történt...
A Szinyei Merse Pál gimnázium tanulói és tanárai hazafelé tartottak a sítáborból, amikor balesetet szenvedtek. Egy hős pedagógus több gyermek életét mentette meg, őket kiszabadítva az égő járműből, ám a saját gyermekét nem tudta megmenteni.
Nem tudtam mást tenni, leültem döbbenten, gyászolva, lefagyva, egy perc alatt kiűzött minden anyai bosszúságot a fejemből, nem érdekelt, hogy mennyi játék van szétpakolva, és az sem, napi hány szett ruhát kell mosnom a gyermekemre. Hálás vagyok, hogy van, aki után összepakolhatok.
Tanító vagyok. Anya vagyok. Nem tudom felfogni, hogy történhet meg ilyesmi a világban. Képtelen vagyok megérteni, hogy teheti ezt velünk az Isten, a Sors, vagy nevezze mindenki úgy, ahogy neki megfelel. Miért? Miért kellett az életüket veszteniük ezeknek a gyerekeknek, a tanáruknak?
Ilyenkor mindig arra gondolunk, ez csak mással történhet meg. Miért csak mással történhetne? Az biztos, hogy én mostantól nem felejtem el a szeretteimnek egyetlen nap sem elmondani, mennyire fontosak nekem. Hiszen ezek után hogy merjek arra gondolni, rengeteg időnk van még együtt?
Aztán, amitől egy pillanat alatt görcsbe rándul a gyomrom: mit érezhetnek az itt maradt rokonok, a szülők, akik az életük értelmét, a legnagyobb kincsüket veszítették el? Nem, egyszerűen nem akarok belegondolni, mert már csak annak elképzelésétől is, hogy ez velem is megtörténhet, sírni szeretnék...
Kicsik még a gyerekeim, de ezek után hogyan neveljem őket? Ne engedjem buszra? Ne ültessem autóba, mert soha nem lehet tudni? Biztos vagyok benne, hogy 10 év múlva is, ha szóba kerül az iskolában, hogy a lányaim kirándulni mennek, összeszorulna a gyomrom, mert a veronai buszbaleset jutna eszembe. Ne engedjem el őket, megkockáztatva ezzel azt, hogy nem lesznek barátaik? Burokban neveljem őket? Csak így tudom megvédeni a számomra legfontosabbakat attól, hogy ilyesmi megtörténjen velük? Milyen élet lenne az?
A hírekben azt látni, hogy a pofátlan fotósok, riporterek szinte belemásznak a gyászolók arcába, erőszakosan dokumentálnák mások fájdalmát. Biztos ez a jó megoldás? Miért nem lehet hagyni a gyászolókat feldolgozni a történteket? Hol van az emberség, az empátia?
Most egy ország gyászol. Gyászoljuk a mosolygós, játékos gyerekeket, a tiszta szívű, akár önmagát is feláldozó pedagógust, mindenkit, aki a veronai buszbaleset miatt most már fentről néz le a szeretteire.
Mindannyian ott vagyunk mellettük. A szörnyű tragédiákban mindig megmutatjuk, hogy össze tudunk fogni, és vigasztaló, szeretetteljes, részvétet nyilvánító kezet tudunk nyújtani a társainknak. Maradjunk ilyenek.
Nincsenek megjegyzések :
Megjegyzés küldése