Ez a könyv nagyon megrázott...
Van ebben a naplóban valami szomorú boldogság. Vagy boldog szomorúság.
Belefájdul a szívem és összeszorul a gyomrom, ha arra gondolok, Radnóti mennyire szeretett élni. Csacsi rímekkel szórakoztatta magát, igazán szerelmes volt, igazán szeretett élni. Olyan szép ez az egész, szomorúan szép. Úgy érzetem, olvasás közben minden oldalnál gyomorszájba rúg valaki, hogy én is érezzem annak a fájdalomnak a töredékét, amit Radnóti érzett.
Ha teljesen őszinte akarok lenni, (nagyon) kicsit megviselt.
"Pihenős nap, lézengünk az iskola udvarán, ketrecben. Ijesztő, hogy a legtöbben mennyire nem tudnak mit kezdeni magukkal: még "pihenni" sem tudnak."
Olyan nyugodt stílusban ír mindenről: félelemről, boldogságról, szomorúságról, sőt, még a dühről is. Mintha mindent csak csendben tűrne, és az érzéseit tompítva mutatná a környezete felé.
Van ebben az emberben valami szeretnivaló, függetlenül attól, hogy jól ír.
"Hm. Olyan fáradt, oly rettentően fáradt. Várom a menetrendszerű pontossággal érkező esti fogfájás kínjait és körülrakom magam fájdalomcsillapítókkal."
A költő is ember, és legjobban egy napló olvasása közben döbbenhetünk rá erre a tényre.
"Minden fáj, a levegő érintése is."
Tudjátok... Olvasás közben eszembe jutott valami, amiről a napokban apámmal beszélgettünk. Eszembe jutott, hogy Radnótit befogták munkaszolgálatra MAGYARORSZÁGON, megkínozták, megalázták MAGYARORSZÁGON, amikor orvosi segítségre szorult, a kórházból elküldték MAGYARORSZÁGON, aztán írt egy verset. Közben... Tudjátok, melyik az a vers, igaz?
Nem tudhatom
Nem tudhatom, hogy másnak e tájék mit jelent,
nekem szülőhazám itt e lángoktól ölelt
kis ország, messzeringó gyerekkorom világa.
Belőle nőttem én, mint fatörzsből gyönge ága
s remélem, testem is majd e földbe süpped el.
Itthon vagyok. S ha néha lábamhoz térdepel
egy-egy bokor, nevét is, virágát is tudom,
tudom, hogy merre mennek, kik mennek az uton,
s tudom, hogy mit jelenthet egy nyári alkonyon
a házfalakról csorgó, vöröslő fájdalom.
Ki gépen száll fölébe, annak térkép e táj,
s nem tudja, hol lakott itt Vörösmarty Mihály,
annak mit rejt e térkép? gyárat s vad laktanyát,
de nékem szöcskét, ökröt, tornyot, szelíd tanyát,
az gyárat lát a látcsőn és szántóföldeket,
míg én a dolgozót is, ki dolgáért remeg,
erdőt, füttyös gyümölcsöst, szöllőt és sírokat,
a sírok közt anyókát, ki halkan sírogat,
s mi föntről pusztitandó vasút, vagy gyárüzem,
az bakterház s a bakter előtte áll s üzen,
piros zászló kezében, körötte sok gyerek,
s a gyárak udvarában komondor hempereg;
és ott a park, a régi szerelmek lábnyoma,
a csókok íze számban hol méz, hol áfonya,
s az iskolába menvén, a járda peremén,
hogy ne feleljek aznap, egy kőre léptem én,
ím itt e kő, de föntről e kő se látható,
nincs műszer, mellyel mindez jól megmutatható.
Hisz bűnösök vagyunk mi, akár a többi nép,
s tudjuk miben vétkeztünk, mikor, hol és mikép,
de élnek dolgozók itt, költők is bűntelen,
és csecsszopók, akikben megnő az értelem,
világít bennük, őrzik, sötét pincékbe bújva,
míg jelt nem ír hazánkra újból a béke ujja,
s fojtott szavunkra majdan friss szóval ők felelnek.
Nagy szárnyadat borítsd ránk virrasztó éji felleg.
Nekünk pedig nem kell a szobra...
Nincsenek megjegyzések :
Megjegyzés küldése