Mitől szép?

"Akárhogy van, s akármikép'
A vers csak akkor szép, ha szép:
Piros fedél, fehér tanya,
És ha nem szép, akkor csunya."

/Karinthy Frigyes: Hit, remény, szeretet - részlet/

Többen megkérdezték már tőlem, hogy mitől szép valami. No nem feltétlen ezzel a kérdéssel... Egyik tanárom úgy tette fel kérdését: "Viola! Miért pont Ady a kedvence?" 

Volt, akinek egy verset mutattam, és megkérdezte: "Ez neked miért tetszik? Mi tetszik benne?"

Ezt a bejegyzést egy közeli ismerősöm ihlette, aki legutóbb tette fel nekem ezt a kérdést, ilyen formában: "Hogyan dől el, hogy egy vers vagy könyv tetszik? Mitől tetszik valami irodalmi alkotás?" 

Nehéz erre a kérdésre válaszolni, én most mégis megpróbálok. 

Kosztolányi mondta egyszer sokat fogom idézni ebben a posztban, hogy "ami unalmas, az nem művészet". Tehát egy szép irodalmi alkotásnak először is figyelemfelkeltőnek kell lennie, kell benne valami, ami megfog. Valljuk be, a legtöbb ilyen esetben nem az értelmünkön, inkább az érzelmeinken keresztül fognak meg. 

"Az író, aki igazán teremt, elénk tárja a dolgokat, s eltűnik mögöttük. Semmit se magyaráz. Azzal hat, hogy amit művel, az érzékletes. Hasonlít az alkotó természethez. Az sem okosodik és fecseg. Csak van. A patakhoz nem járul széljegyzet. Az erdőnek sincs díszítő jelzője. Aki igazi elbeszélő, az a felületet mutatja, s alatta az élet mélységét. Mindent tud, de erről hallgat. A legokosabb ember is úgy beszél el, mint egy tudatlan gyermek. Elbeszélésének varázs éppen ebben lakozik: az ellentétben, a ravasz önmegtartóztatásban." 

/Kosztolányi Dezső/

Szépnek tartok egy alkotást, ha elolvasásával egy kicsit több lettem, kaptam valamit. Ha hat rám... Ennek is több módja lehet. Egy Varró Dani vers úgy hat rám, hogy megnevettet, ettől tetszik. Vannak művek, amelyek elszomorítanak, összeszorul tőlük a szívem. Ilyen pl. Radnóti Naplója vagy Kertész Sorstalansága. Hatnak rám, valamilyen érzelmet váltanak ki belőlem. 

Sokszor van azonban, hogy azért tetszik egy mű, mert ki tudja fejezni azt, amit én nem tudok megfogalmazni. Leírja azt, ami bennem zajlik, és úgy érzem, rólam szól, az én életemhez van köze. 

Itt egy kicsit rögtön rá is térnék Adyra. Azért ő a kedvenc, mert az érzései hasonlóak az enyémhez. Illetve az érzéseim hasonlóak az övéihez. Bármikor, évszaktól, napszaktól, időjárástól, hangulattól függetlenül elő tudom venni az Ady összest, és ha megkérdezik, milyen a kedvem, mindig találok benne egy verset, ami pontosan kifejezi azt, ami épp bennem is lejátszódik. Ezért Ady. Sokat mond. Kimondja mindazt, amit én nem tudok. És nem feltétlen azért nem tudom, mert nem elegendő hozzá a szókincsem. Ez is lehet egy ok, vagy az, hogy vannak érzések, amiket (úgy gondoljuk) nem tudunk szavakkal kifejezni. Aztán jön egy Ady, Kosztolányi, Radnóti, Pilinszky vagy esetleg egy Varró Dani, és azt mondja: nézd! Én meg tudom csinálni! Le tudom írni, ezáltal több vagyok... 

Szépnek tartok továbbá egy regényt akkor, ha leköt a cselekménye (és emellett nem árt, ha a megfogalmazása, leírása is rendben van). Egy igényes mű mindig szép. Az igénytelen könyveket meg a sarokba dobom, és nem foglalkozom velük. 

"A csodát az olvasónak is akarnia kell. Ebben egyenrangú társszerzője a költőnek." 

/Kosztolányi Dezső/

Kant azt mondta, szép az, ami érdek nélkül tetszik. Szerettem volna leírni, hogy "ugyan, mi érdekünk lehet egy vers elolvasásában, mind érdek nélküli, és ha tetszik, akkor az szép". Aztán átgondoltam: valamiféle érdekünk csak van benne: jobb kedvre derülni, a szívünket fájdítani vele. 

Szép egy vers, ha attól összeszorulva zokog vagy hangosan felkacag a lélek. 

Úgy gondolom, a szépség relatív. Nem csak az irodalmi alkotásokat tekintve, hanem az élet más területein is. Míg nekem tetszik egy vers, másnak nem. Míg a piacon lévő antikváriumban Jancsi bácsinak tetszenek a József Attila versek, addig nekem nem. A regények (versek, zenék, stílusok) mind megosztják az embereket két csoportra: akiknek tetszik és akiknek nem. 

Nekem szép, neked nem... Neked szép, nekem nem... Kell, hogy érzelmeket váltson ki belőlem, hogy hasson rám... De emellett az is kell, hogy ne csak esztétikai, hanem irodalmi szempontból is meggyőzzön. Sőt, talán elengedhetetlen, bár ez már nem kifejezetten a "szép", hanem a "jó" kifejezést takarja inkább - legalábbis az én értelmezésemben. De nem minden szép, ami jó, és nem minden jó, ami szép. 

A szépséghez hozzá tartozik, hogy éreznem kell azt, ennek a könyvnek/versnek/novellának lelke van. Énekel, táncol, mászik, suttog, csináljon, amit akar... de lelke van. 

Most már csak arra kellene rájönnöm, miért tartjuk szépnek azokat a dolgokat, amik elszomorítanak bennünket. Miért mondjuk egy regényre, hogy tetszik, gyönyörű, ha sírva fakadunk az olvasása közben. 

De erre a kérdésre nem most fogom elkezdeni keresni a választ.