Cím: Pilinszky János összes versei
Kiadó: Osiris Kiadó
Kiadás éve: 2003
352 oldal
Fülszöveg:
Amikor a 25 éves Pilinszky János első verseskötete, a Trapéz és korlát 1946-ban megjelent, már mögötte voltak a legdöntőbb élmények, amelyek megalapozták egész életére szóló metafizikai és erkölcsi világképét, szorongásosságát, felelősségtudatát a világ bűneiben és részvétét mindenki szenvedései iránt. Ez a hozzáállás és a belőle következő költői témavilág ugyan a következő évtizedekben bővült, a költemények, s a hozzájuk kapcsolódó prózai és drámai műformák gazdagodtak – de végül is az 1981-ben 60 éves korában meghalt költő életműve ugyanannak a léleknek következetesen magát adó képe, viszonya önmagához és az örökkévalósághoz. Az otthoni neveltetés és a nagy humanisztikus műveltséget adó Piarista Gimnázium megerősítette és következetes világnézetté formálta az eleve lelki alkaton alapuló katolikus mindenségélményt.
Átváltozás
Rossz voltam, s te azt mondtad, jó vagyok.
Csúf, de te gyönyörűnek találtál.
Végig hallgattad mindig, amit mondtam.
Halandóból így lettem halhatatlan.
Betűk, sorok
Megérdemelné a békés halált
minden írnok, aki az éjszakában
tollat fog és papír fölé hajol.
Nem hiába 97%-os a könyv értékelése Molyon... Azt hittem, ennyire nem lehet jó.
Szomorú, pesszimista, befordulós versek, mégis simogatja a szívemet, mintha valaki hegedülne mellettem, miközben a tejszínhabos kávémat kortyolgatom egy meleg szobában.
Eddig kevés versét ismertem csak, Ady volt az egyetlen, akitől az összes verset elolvastam. De azt hiszem, be kell vezetnem, hogy bizonyos időközönként előveszek egy-egy verseskötetet másoktól is, és végigolvasom, az összeset, mindent, jól odafigyelve... Mert ez valami gyönyörű volt. Megszerettem Pilinszkyt... és egyre jobban...
Nem tudok róla mást írni. Biztos vagyok benne, hogy nagyon sok mindent lehetne, elemezgetni és rejtett tartalmakról beszélni. De én most nem teszem, mert fölöslegesnek érzem. Ez nem irodalom óra, hanem egy értékelés.
Egy szenvedély margójára
A tengerpartot járó kisgyerek
mindíg talál a kavicsok közt egyre,
mely mindöröktől fogva az övé,
és soha senki másé nem is lenne.
Az elveszíthetetlent markolássza!
Egész szive a tenyerében lüktet,
oly egyetlen egy kezében a kő,
és vele ő is olyan egyedűl lett.
Nem szabadúl már soha többé tőle.
A víznek fordul, s messze elhajítja.
Hangot sem ad a néma szakitás,
egy egész tenger zúgja mégis vissza.
Nincsenek megjegyzések :
Megjegyzés küldése