Veronica Roth: A lázadó

Szerző: Veronica Roth

Cím: A lázadó

Eredeti cím: Insurgent

Fordító: Logos

Kiadó: Ciceró

Kiadás éve: 2013

434 oldal, 2990 Ft 

Fülszöveg:

"Egyetlen döntésed hatására megváltozhatsz - vagy akár meg is semmisülhetsz. 

Minden egyes választásunknak megvannak a maga következményei. 

Tris Prior is megtapasztalja ezt, amikor nyugtalanság s zavar támad körülötte a társadalom valamennyi csoportjában. Meg kell próbálnia megmenteni a szeretteit - és önmagát -, miközben újra meg újra szembesül a fájdalom, a megbocsátás, az azonosulás, a hűség, a politika, a szerelem és a szeretet kérdéseivel. 

A New York Times bestseller-listájára felkerült fiatal szerző, Veronica Roth második kötete, a disztópia-sorozat újabb darabja izgalmakban és fordulatokban gazdag regény, szívfájdalmakkal és románccal, az emberi természettel kapcsolatos meglepő felismerésekkel."

A borítóról: 
Az első kötetnél még nem foglalkoztam a jelképekkel, és húztam is kicsit a számat, hogy spoileres a borító. A másodiknál már megértettem, hogy miért volt így. A borító azt jelképezi, hogy leginkább melyik csoportról szól az adott történet. Hozzáteszem, gyönyörűen van megszerkesztve, ahogy az első sem kifogásolható. A színek hűen tükrözik, hogy a városban lakók hogyan érezhetnek, ezek a komor, "füstös" színek arra engednek következtetni, hogy nem lesz egy vidám rész.

A történetről: 
A világot az első kötetben megismerhettük, már ott érezhető, hogy ez bizony alaposan ki van dolgozva. Egy sötét világot ismerhetünk meg, ahol vigyázni kell, mit mondunk, mit teszünk, hogyan viselkedünk. Alaposan át kell gondolni minden egyes mondatra adott reakciónkat. A második kötet újból bebizonyította, hogy az írónő nem hasraütés szerűen írt, gyönyörűen fel van építve a történet, és ez ebben a kötetben látszik kibontakozni. Itt ismerhetjük meg igazán, hogy mi mért van úgy, ahogy. Ha az első kötet volt az előétel, ez a főétel. Természetesen a második kötet - mondhatni - tökéletessége köszönhető annak, hogy A beavatott szépen előkészítette nekünk a történetet. Ott megszerethettük a szereplőket, megismertük a jellemüket, itt viszont elkísérhetjük őket kalandok és vérengzés árán - mondhatni - megváltani a világot. Itt már nem úgy viselkednek a karakterek, ahogy a csoport elvárja tőlük. Nincs már az, hogy az Önfeláldozóak nem néznek tükörbe, és a ruhájukhoz hasonlóan ők is csak szürke személyiségek. A Bátrak sem mind agyontetovált, fekete ruhás, üresfejű emberek. Nagyon jót tett a sorozatnak, hogy mindenki mert egy kicsit más lenni, mert ez segíti hozzá az olvasót, hogy jobban megismerje a szereplők személyiségjegyeit. 
Nem csak a szereplőket, de a többi csoportot is megismerhettük alaposabban, aminek előnye, hogy még többet tudunk meg a világról, és a csoportokon belüli általános személyiségjegyekről. 
Talán nem is illúzió, és nem is kitalált történet ez az egész, én bizony masszív társadalomkritikát véltem benne felfedezni, ahol az emberek nem csak hagyják, de önmagukat skatulyázzák be. Akadnak azonban ellenszegülők, csoportnélküliek, akik nem hagyják, hogy mások döntsék el, hogy milyenek ők. Az emberek nem lehetnek egyszerűen egy csoportba tartozók úgy, hogy a többi csoportok személyiségjegyeiből ne lenne bennük valamennyi. Éppen ezért nem lehet megmondani azt sem, hogy valaki jó vagy rossz. Minden attól függ, honnan szemléljük. Pláne nem dönthetünk egy egész csoportról úgy, hogy a tagjait nem is ismerjük személy szerint külön-külön. 
Ha a Műveltekhez húz a szívünk kicsit, az Önfeláldozókat tartjuk gonosznak, ha az Önfeláldozók felé, akkor a Bátrakat... Nem feltétlen szimpatikusak a Barátságosak, mégis megértjük őket. Ebben a világban nem minden fekete és fehér, sőt, alig létezik kifejezetten két szélsőség. Akit egyszer gonosz karakternek tartunk, nem biztos, hogy végig az is marad a szemünkben, és lehet, hogy pont egy jó barátunk - vagy rokonunk - szúr hátba minket, nem feltétlen azért, mert a rosszat képviseli. El kell gondolkodnunk azon is, hogy lehet, hogy mi képviseljük a rosszat, csak nem vesszük észre. 
Nem csodálom, hogy Neil Burger (rendező) rögtön rákapott a történetre. 
Azért a titkokból, rejtélyekből maradt a következő kötetre is, úgyhogy az is legalább ennyire érdekesnek és mozgalmasnak ígérkezik. :)

A szereplőkről: 
A legtöbb műben van egy éppen kibontakozó szerelem, és általában ez a szerelem a történet végére teljesül be, amikor már nyugodt a környezet, nincs semmi akció. Ügyes húzás volt ezen változtatni, hiszen Tris és Tobias már az előző kötetben egymásra találtak. Nem ment át a sztori unalmas romantikázásba, és rózsaszín ködfelhővel körülvett madárcsiripelős-szerelmes beszélgetésekbe, ahogy az lenni szokott. Ennek a kapcsolatnak/szerelemnek tényleg van értelme, és igazából nem csak szép ez így, de előbbre is viszi a két főszereplőnket (vagy ha úgy tetszik, főhősünket). 
Annyira örültem, hogy nem egy olyan történetet olvasok, ahol a főszereplők karakterei jól ki vannak dolgozva, másokkal meg nem törődik az írónő. Itt valóban megismerhettünk mindenkit, ám emellett megtanultuk azt is, hogy ne bízzunk senkiben, mert nem tudhatjuk, hogy ez a világ kiből mit hoz ki.