Könyvtár, szakdolgozat

A napokban nagyon ráhangolódtam a szakdolgozat írására, kisiskolák, osztatlan iskolák, összevont tanulócsoportok... 

Már egy ideje az életem felét a könyvtárban töltöm, úgy érzem néha, hogy a létező összes szakirodalmat átnéztem a témával kapcsolatban. A mai nap lett elég, amikor már minden könyv ismerős volt, amit leemeltem a 370-371-esnél. 

Sóhajtottam egyet, becsuktam a füzetemet, letettem a tollamat, és lazán elindultam felfelé, mint egy tizenéves lázadó, mert én már csak azért sem fogok ezzel foglalkozni most, elfáradtam, kell valami, ami nem a témával kapcsolatos, veszek ki néhány jó könyvet.

Össze is szedtem, amire szükségem van: Frenki értékelése miatt levettem a polcról Kosztolányi Nyelv és lélek című könyvét, miután úgy gondoltam, hogy jó lesz egy kis Pilinszkyt is olvasni, mert az már rég volt a kezemben.

Ezek után átböngésztem az Ady-könyveket, és szomorúan konstatáltam, hogy semmi új, mindet többször kölcsönöztem már. De mégsem mehetek el anélkül, hogy valami vele kapcsolatosat ki ne kölcsönöznék. Csinszka verseit és Csinksza: Életem könyvét tettem még a kezembe.

Gondoltam, megnézem, van-e valami új Bukowski a láthatáron, oda is mentem, de sajnos még mindig ugyanaz a három.

Sokat gondolkodtam mostanában, hogy ritkán futok össze sajnos emberekkel, pláne ismerősökkel a könyvtárban. Sokaknak olvasójegyük sincs, pedig erre a főiskolára járnak 3-4 éve. Igazán felüdülés lenne végre valakit meglátni, amint kutatgat a könyvek között, és valami jót, értelmeset kikölcsönöz. Túl optimista voltam. Már indultam volna tovább, le, kölcsönözni, aztán elköszönni, amikor odatipeg hozzám egy szőke lány, úgy 20-22 éves lehetett. Farmer miniszoknya, piros harisnya, cuki mosoly.

Szőke hangon hozzám szól:

„Úúú, bocsiii, de hol találtad Pilinszkyt?” 

Szemöldökömet felvonva nézek rá, igyekszem komoly arcot vágni és véletlenül sem elröhögni magam, aztán csak annyit mondok: 

„A P betűnél.” 

A kislány kétségbeesetten néz, sűrűn pislog, a száját épp nyitja, hogy mondjon valamit, gondoltam, kis kiegészítésre szorul, ezért furán nézve rá a P betű irányába mutattam. 

„Jahaaaaj… Gondolhattam volna.” - nyávogott mosolygósan. 

„Hát igen.” – mondom én, és már épp fordulnék el, mert ráuntam erre az intellektuális eszmecserére. 

„És… és… egyébként jó?” – hajol bele az arcomba olyannyira, hogy azt hittem, a szeplőimet számolgatja. 

„Hát. Erre most mit mondjak? Olvass bele.” 

"Hihi... lehet, hogy beleolvasok, mert azt hallottam, hogy jó."

Nem akartam bunkó lenni, mert ma épp bunkómentes napot tartottam, és ma épp jófej-napom volt. Bár a hangsúlyból nyilván lejöhetett, hogy a vélemény megvan. Szerettem volna még hozzátenni, hogy „Óóó, igen, hogyne lenne jó, happy end, meg gazdag nők rózsaszín műkörmökkel, amolyan klasszikus Danielle Steel. De vigyázz, képek nincsenek benne! Ja, és Pilinszky egy költő, tehát ne lepődj meg, ha a szöveg nem összefüggő...”