Úgy történt az eset, hogy én korábban olvastam már 1-2 Janikovszky-könyvet. Név szerint:
- Égig érő fű
- Ha én felnőtt volnék
- A hét bőr
- Ájlávjú
Aztán a mai napon... Nem baj, ha elmesélem? Elmentem a könyvtárba, ahogy az utóbbi napok mindegyikén. Mivel mindenképpen vissza akartam vinni egy könyvet, de még volt vissza néhány oldal, ezért útközben is olvastam. Közben szembe jött velem az utcán Luki, aki hanyag eleganciával ki is röhögött, hogy meg kell adni a módját az olvasásnak, nem lehet csak így, sietve, utcán. Csak félig sikerült meghallanom, mit mond, lehet, hogy nem is ezt mondta.
Szóval bementem a könyvtárba, a pszichológia részhez, hogy kicsit bővítem a szakdogámat, de - ahogy tegnap is - ma is hamar belefáradtam, meguntam, felmentem az emeletre.
Tudjátok, mit csináltam ott? Levettem a polcról 5 darab (tényleg öt!) Janikovszky könyvet, arra gondolva, hogy ezekkel gyorsan lehet haladni, és leültem a sötétbe két nagy polc közé. Nem, mintha nem lenne elég asztal és szék a könyvtárban.
A könyvek a következők voltak:
- Felelj szépen, ha kérdeznek
- Jó nekem!
- Akár hiszed, akár nem
- Bertalan és Barnabás
- Kire ütött ez a gyerek?
Amikor az Ájlávjút elkezdtem olvasni, teljesen másra számítottam, mint amit kaptam. Ami persze nem feltétlen jelent rosszat. Janikovszky azt mondja, hogy:
"Ugyan, melyik magyar szülő hall effélét felnőtt gyermekétől? Akár elcsavargott, akár otthon maradt, ki nem jön a száján, hogy szeretlek, apa, szeretlek, anya."
Hé, hé, hé! Álljunk meg egy szóra, ez egyáltalán nem így van! Én minden nap mondom anyukámnak, és igyekszem a lehető leggyakrabban apukámnak is mondani. Néha, ha nagyon be vagyok kattanva, vagy 37,5 fölé megy a lázam, még a testvéremnek is szoktam mondani.
"Pótcselekvés az, amit ahelyett csinálunk, amit csinálnunk kellene."
Erről eszembe jutott hirtelen, hogy nálam az, amit csinálni kellene, az a szakdolgozat. Pótcselekvés pedig az olvasás, rajzolás, versírás, éneklés, bármi más... Akár még takarítok is.
A könyv elég sok témát érint egyébként. Én akkor köszönök valakinek hellóval, ha nem szimpatikus az illető, minden egyéb esetben sziával köszönök. Már ha tegezem. Ha magázom, értelemszerűen a sziát helyettesíti egy illedelmes "jó napot" vagy "jó napot kívánok". Ritkán csókolom.
Ma a sötétben olyan jó volt olvasni. Mintha én is gyerek lennék a magam kis búvóhelyén, ahol nem találhat meg senki. Hiába is kerestek, muhahaha!
Először a Felelj szépen, ha kérdeznek című könyvet vettem a kezembe. Sajnos néha sikerült hangosan felnevetnem, márpedig mindenki tudja jól, hogy a könyvtárban nem szabad hangoskodni.
Tőlem is mindig azt kérdezték, mi leszek, ha nagy leszek, meg mi újság. Én sem tudtam soha válaszolni. Tökéletesen megértem a kis hősünk világméretű problémáit. :-)
Másodjára olvastam a Jó nekem! könyvecskét. Ennek kapcsán csupán ennyi jutott eszembe:
Jó nekem, mert elolvastam ezt a könyvet.
Örülök, hogy elolvastam ezt a könyvet.
Jó a könyvnek, hogy elolvastam.
Örül a könyv, hogy elolvastam.
Örülök, hogy a könyvnek jó, hogy elolvastam.
Örülök, hogy a könyvtárban, két polc között, a földön ülve olvastam ezt a könyvet, mert így még dobott az egész hangulatán.
Persze annak is örülök, ha Ti örültök. Annak meg pláne nagyon örülök, ha Ő örül. Ritkán szoktam örülni látni, de mindig mosolyogni látom. Akkor gondolom általában örül is.
Aztán jött az Akár hiszed, akár nem.
Én elhiszem, hogy volt idő, amikor Micike nem élt még. Azt is elhiszem, hogy nem tudták, hogy Micike lesz majd anyu meg apu kislánya. De azt nem fogadom el, hogy volt idő, amikor azt nem tudták, hogy én élni fogok majd, és hogy anyunak és apunak én leszek majd a lánya.
Komolyra fordítva a szót: Janikovszky bármely könyvét szívesen adnám majd a gyerekeim kezébe, sőt, erőszakoskodni fogok, hogy legalább egy könyvét olvassák el, rá fognak jönni, hogy nem akarok én nekik rosszat, és ők fogják majd kérni, hogy szerezzem meg a többit is, hogy folytathassák.
A Kire ütött ez a gyerek? könyvnél valami elég fura érzésem volt. Úgy érzem, Janikovszky 23 éve követ engem, nyomoz utánam, leskelődik, aztán leírja az életemnek a töredékeit.
Mert igen, nekem is mondták, hogy "ha így folytatod, nem lesz belőled senki", meg azt is, hogy "más örülne, ha lenne neki..."
Pedig én sem mondtam soha egy szóval sem, hogy nem örülök az új nadrágomnak. Attól, hogy a fűben fetrengek benne, és nem vigyázok rá, még örülök neki. Szóval elfogadtam volna, ha azt mondták volna, hogy "más vigyázna rá, ha lenne neki...". De nem ezt mondták.
Aztán amikor kicsi voltam, akkor anyu mindig azt mondta, hogy rá hasonlítok, apu pedig azt, hogy őrá. 14-16 éves koromban elkezdtek egymásra mutogatni, miközben összevont szemöldökkel azt morogták egymásnak: "a te lányod".
Janikovszky könyvei nem csak szórakoztatnak, hanem tanítanak is, ami nagyon fontos és pozitív tulajdonsága a könyveinek. A mai mesekönyvek mellett kell is valami, ami oktat, nevel, jóra tanít.
Összegezve: Janikovszkyt olvasni ajánlott, nem olvasni szomorú. Legalább egy könyvét, mindenkinek... Ennyit kell.
Nincsenek megjegyzések :
Megjegyzés küldése