Cím: Mire a fák megnőnek
Kiadó: Kráter
Kiadás éve: 2002
ISBN: 963 9195 95 2
227 oldal, 1880 Ft
Fülszöveg:
"-Maradjatok a földhöz nőve s folytassátok békével a munkát, amit mi húsz esztendővel ezelőtt elkezdettünk. S a szerencse, a vagyon, ami ebből a munkából kinőtt, ne legyen számotokra lépcső, melyen keresztül fölemelkedni vágyjatok a bécsi Burgból áradó, idegen fényesség szemfényvesztő köreibe. Kulcs legyen csupán a szerencse és vagyon, egyszerű kulcs a kezetekben, magatok és népetek számára, az élet virágoskertjének kapujához..." (Wass Albert)
A Habsburg elnyomás XIX. századi világában Wass Albert egyszerre tart családi és nemzeti önvizsgálatot Erdélyben és fájdalmasan felkészítő történelmi memoritert a mai magyar utódnemzedékek számára. /Turcsány Péter/
A könyvről:
Ez a második kötet Wass Alberttől, amit olvastam, az elődjét, a Tizenhárom almafát nagyon szerettem, magasra tette a mércét, úgyhogy nagy reményeket fűztem ehhez a könyvhöz is.
Az egész könyv gyönyörű leírások, elképesztő megfogalmazások csokra, az ember lelkét simogatja minden egyes mondat, gondolat. Olyan jól esett olvasni a gyönyörű körülírásokat és metaforákat, az érzések szinte kézzel foghatóak Wass Albert soraiban.
Nagyon megörültem, amikor a könyvben találkoztam régi ismerősömmel, Mózsival, ha csak mellékszerepet is kapott, mégis színesítette a történetet az ő jelenléte.
A főszereplő Varjassy István báró, aki a történet elején visszaszerzi az 1849-es pusztítás után az elhordott dolgait, állatait, terményeit. Új életet, új gazdaságot kell építenie abból, ami maradt, és ez is olyan fájdalmasan szépen lett leírva, hogy az ember/olvasó úgy érzi, mindez éppen most történik meg vele, pontosan átéreztem a szereplők minden apró (és hatalmas) kínját, szenvedését, amit a sors rájuk mért.
Szívem szerint a könyv felét kiírtam volna idézetnek, nagyon nehéz volt kiválasztani belőle néhány gyönyörű sort, hiszen mind az: ahogy az időjárásról, az évszakról ír, nem csak azt mondja el, hogy milyen idő van, hanem annyira részleteibe menően festi le, hogy mit érez az ember egy ilyen közegben, időszakban, időben, hogy az olvasó ott érzi magát.
Amikor a Tizenhárom almafát olvastam, magamban már vontam egyfajta párhuzamot Wass Albert és Fekete István között, és ezt most leírva is megteszem, ugyanis valami elképesztő, ahogy ők ketten fogalmaznak. Míg bárki más azt írná, "beköszöntött az ősz", addig Wass Albert például arról beszél oldalakon keresztül, hogy itt a szőlőszüret ideje, s hogy az emberek milyen lelkületben készülnek a szüretre, mit tesznek, mit éreznek, és ennek van valami szívmelengető varázsa, ami az ember figyelmét a könyvhöz szegezi. Ugyanezt éreztem akkor is, amikor a történetben megjelent a tél, fagyos volt, s ahogy a csúszós úton utazó emberekről olvastam, szinte fázni kezdtem, de nem a testem, inkább a szívem fázott.
Talán a blog létezése alatt soha nem volt még ilyen, de meg sem fordult a fejemben, hogy ehhez a blogbejegyzéshez képeket társítsak. Az idézetek itt sokkal többet mondanak, mint bármilyen fotó/festmény/rajz.
Az egész történet szívszorító, fő témája a nélkülözés, a szegénység, s természetesen nagy szerepet kap benne a család, a szeretet, hiszen ezek azok, amik a reményt adják, amelyek miatt tudjuk, hogy akárhonnan képesek vagyunk újrakezdeni.
Összességében:
Azt hiszem, Wass Albert kezdi magát beküzdeni a kedvenceim sorába. Nem szükséges pontoznom sem, és összesítésként sem írok semmi mást, csak azt: már kinéztem, melyik lesz a következő WA-kötet, amit olvasni fogok.
Ez a második kötet Wass Alberttől, amit olvastam, az elődjét, a Tizenhárom almafát nagyon szerettem, magasra tette a mércét, úgyhogy nagy reményeket fűztem ehhez a könyvhöz is.
Az egész könyv gyönyörű leírások, elképesztő megfogalmazások csokra, az ember lelkét simogatja minden egyes mondat, gondolat. Olyan jól esett olvasni a gyönyörű körülírásokat és metaforákat, az érzések szinte kézzel foghatóak Wass Albert soraiban.
"Álltak és néztek utána s azután egymásra néztek. S ahogy a szemük egybekapcsolódott, olyan volt ez, mint egy szóval ki nem mondott, íratlan szerződés. Megértették, hogy magyarok s hogy ez valami olyasmit jelent, mintha testvérek volnának. Kicsit úgy érezték magukat, mint temetéskor az összegyűlt rokonság. Földbe tettek valakit, aki egyformán drága volt és egyformán nélkülözhetetlen valamennyiüknek, bár csak akkor jöttek rá erre, a temetésen, mikor már betették a földbe. Azt a valakit. A magyar hazát."/16. oldal/
Nagyon megörültem, amikor a könyvben találkoztam régi ismerősömmel, Mózsival, ha csak mellékszerepet is kapott, mégis színesítette a történetet az ő jelenléte.
A főszereplő Varjassy István báró, aki a történet elején visszaszerzi az 1849-es pusztítás után az elhordott dolgait, állatait, terményeit. Új életet, új gazdaságot kell építenie abból, ami maradt, és ez is olyan fájdalmasan szépen lett leírva, hogy az ember/olvasó úgy érzi, mindez éppen most történik meg vele, pontosan átéreztem a szereplők minden apró (és hatalmas) kínját, szenvedését, amit a sors rájuk mért.
"Az asszony még kint maradt az udvaron s a tanya felé nézet, át a völgyön, a tó felé. Pedig nem is láthatott odáig. Fáradt volt, de nem akarta érezni. Tudta, hogy ami most elkezdődik, ahhoz erő kell és kitartás és könyörtelen szorgalom. Otthont kell alapítani, kezdeni mindent elölről. Olyan elölről, mint ahogy azt valamikor az ükapák és ükanyák kezdhették, vagy még azoknak is az ükapjuk és ükanyjuk, a legelső ősök, akik sok száz évvel ezelőtt először jöttek erre a földre otthont s hazát teremteni."/26. oldal/
Szívem szerint a könyv felét kiírtam volna idézetnek, nagyon nehéz volt kiválasztani belőle néhány gyönyörű sort, hiszen mind az: ahogy az időjárásról, az évszakról ír, nem csak azt mondja el, hogy milyen idő van, hanem annyira részleteibe menően festi le, hogy mit érez az ember egy ilyen közegben, időszakban, időben, hogy az olvasó ott érzi magát.
"Valami furcsa részeg illatot párálltak az erdők. A levegő sűrű lett és nehéz. Mindenhol érzett a föld roppant erőfeszítése, mellyel újra készült teremteni a világot." /117. oldal/
Amikor a Tizenhárom almafát olvastam, magamban már vontam egyfajta párhuzamot Wass Albert és Fekete István között, és ezt most leírva is megteszem, ugyanis valami elképesztő, ahogy ők ketten fogalmaznak. Míg bárki más azt írná, "beköszöntött az ősz", addig Wass Albert például arról beszél oldalakon keresztül, hogy itt a szőlőszüret ideje, s hogy az emberek milyen lelkületben készülnek a szüretre, mit tesznek, mit éreznek, és ennek van valami szívmelengető varázsa, ami az ember figyelmét a könyvhöz szegezi. Ugyanezt éreztem akkor is, amikor a történetben megjelent a tél, fagyos volt, s ahogy a csúszós úton utazó emberekről olvastam, szinte fázni kezdtem, de nem a testem, inkább a szívem fázott.
"Kint esteledett már. A kastélykert öreg fáin cserebogarak dongtak. Valahol a hegyoldal gyümölcsöseiben egy fülemile énekelt. És mégis olyan volt a világ, mintha meggyilkolták volna."/130. oldal/
Talán a blog létezése alatt soha nem volt még ilyen, de meg sem fordult a fejemben, hogy ehhez a blogbejegyzéshez képeket társítsak. Az idézetek itt sokkal többet mondanak, mint bármilyen fotó/festmény/rajz.
Az egész történet szívszorító, fő témája a nélkülözés, a szegénység, s természetesen nagy szerepet kap benne a család, a szeretet, hiszen ezek azok, amik a reményt adják, amelyek miatt tudjuk, hogy akárhonnan képesek vagyunk újrakezdeni.
"...ültessetek sok fát... és mindig arra gondoljatok ültetés közben, hogy milyenek is lesznek, amikor megnőnek... mert arra kell gondolni, hogy megnőnek... s akkor szép legyen a kert, az ablakból is, meg akkor is, ha az ember a fák között jár... és ne ültessétek sorba, hanem úgy, ahogy a fák nőni szoktak, szabadon... ültessetek egy tölgyfát is, de azt egészen egyedül, mert a tölgyfa is a szabadságot szereti... érted Minka? A szabadságot. Mire a fák megnőnek, talán az is eljön..."/142. oldal/
Összességében:
Azt hiszem, Wass Albert kezdi magát beküzdeni a kedvenceim sorába. Nem szükséges pontoznom sem, és összesítésként sem írok semmi mást, csak azt: már kinéztem, melyik lesz a következő WA-kötet, amit olvasni fogok.
Nincsenek megjegyzések :
Megjegyzés küldése