Szerző: Karafiáth Orsolya
Cím: Kicsi Lili
Kiadó: Scolar
Kiadás éve: 2012
266 oldal, 3250 Ft
Fülszöveg:
Karafiáth Orsolya regényének főhőse a harmincéves Lia. Története két viharos kapcsolatának szálán fut: a gimnáziumi tanárnőjéhez, Marihoz fűződő szerelmét későbbi főnöknőjéhez- az olykor elbűvölő, máskor végtelenül nyers és érzéketlen Lilihez - való viszonya tükrében fedi fel. Vajon ki tudja-e törni Lia abból a bűvkörből, amely miatt mindig csak lelki hierarchiákban képes gondolkodni, és csak ennek függvényében tud bármiféle kapcsolatot elképzelni? Megtanul-e végre nemet mondani, és felvállalni önmagát?
A borítóról, grafikáról:
Ahogy az ember a borítóra néz, akaratlanul is a régi pöttyös könyveket juttatja az eszébe, emiatt pedig egy kislányos, szeretnivaló, ártatlan kis történetre készül. Ám aki ismeri Karafiáth Orsi nevét, az tudja, hogy ez bizony csapda. A védőborítót levéve és a könyvet megfordítva pedig elénk tárul a borító kontrasztja, és olyan történik, amit nem is gondoltunk volna: az alapból gyönyörű borító még gyönyörűbbé válik. Egyébként a borítón kiütköző ellentétekben van valami hátborzongató, hiába a nagy szívecskeáradat... Sugallja már előre a történet és a szereplők kettősségét, az olvasó pedig igyekszik felkészülni arra, hogy valamiféle pszichológiai fegyvert fog az írónő a fejéhez tartani.
A könyv lapjait Filó Vera sokatmondó rajzai díszítik, ezek a rajzok pedig mereven odaszögezik az olvasót ahhoz a hangulathoz, melyet a történet is megteremt.
A könyvről:
Több okom is akadt, hogy miért szerettem volna ezt a könyvet elolvasni. Voltak igazán abszurdnak mondhatók is ezen okok között, én mégis bevallom hősiesen mindet: az első, hogy a borítóba azonnal beleszerettem, amint megláttam. A második, hogy a címét még jobban imádtam, mert van egy kicsi Lilim nekem is (bár gyanítottam én, hogy szerencsére nem lesz egyforma a jellemük). A harmadik pedig, hogy még a főiskolai éveim alatt gyakran hallottam Karafiáth Orsi nevét az egyik tanáromtól. Hogy csupán ismeri őt, vagy talán barátok? Ezt megmondani már nem tudom, de ezen okok vezettek oda, hogy kíváncsi legyek az írónőre. Hab volt csak a tortán, hogy megtaláltam a könyv trailetét, ami olyan hatással volt rám, hogy azonnal el akartam olvasni a kötetet.
A történetet Lia szemszögéből, az ő elbeszélése által ismerhetjük meg. Két idősíkon mesél a társas kapcsolatairól: az egyik visszanyúlik egészen a középiskola első évébe, a másik pedig abba az időbe, amikor édesanyja halála után végre sikerült egy viszonylag elfogadható munkát találnia. A két időben felváltva követik egymást a fejezetek, ettől rendezett, átlátható, megismerhető és összehasonlítható egymással.
Olvashatunk Lia középiskolai kapcsolatairól, pontosabban összesen egyről: az osztályfőnökéhez, Marihoz fűződő nem mindennapi érzéseiről, felnőttként pedig az előzőleg említett kapcsolathoz nagyon hasonlító, főnöknőjével való viszonyáról. Mindezt Karafiáth lenyűgöző, egyedi és szókimondó stílusában, amelynek igazán jót tesz a gondolatjelek hiánya, a nyers valóság leírása és a fölösleges körítés elhagyása. Pont annyi, amennyire az olvasónak szüksége van: se nem túl sok, se nem túl kevés. Leír mindent, ami ahhoz kell, hogy megismerhessük a karaktereket, a történetet, az egésznek a hangulatát, de nem szeretne plusz sallangot lenyomni a torkunkon.
A szereplőkről:
Nem mondhatnám, hogy a könyv bővelkedik olyan szereplőkkel, akiket lehet kedvelni, bár gyanítom, az írónőnek nem is ez volt a célja ezzel a regénnyel. Kulcsszereplőnk Lia, akit életében három nő gyötör könyörtelenül: az édesanyja, Mari nevű osztályfőnöke és Lili nevű főnöke. Barátokkal nem igazán tud dicsekedni, talán eggyel, Ancsival, aki mind a középiskolás, mind a felnőtt éveiben kitart mellette, még akkor is, ha ezt rövidebb-hosszabb szünetekkel teszi.
Lia egyébként egy esetlen, jóindulatú, szerény kislány 15 évesen, aki még nem ismeri fel, ha valaki nem barátként közeledik hozzá, hanem többet remél. Betegesen függ az osztályfőnökétől, ha hosszabb ideig nem találkoznak, "elvonási tünetei" lesznek, féltékenykedik, gyötrődik, és folyamatosan keresi a társaságát. Ez később kihat a felnőttkori kapcsolataira is, így a Lilihez fűződőre, nem tudnak egymástól elszakadni, pedig többször is szeretne Lia kilépni ebből, ám végül mégis minden alkalommal elgyengül.
Mari és Lili... Mindketten határozottan pszichológiai esetek, mégis különböznek. Az osztályfőnök bosszantott a legjobban, míg Lilit alkalmanként tudtam sajnálni, Marit egy pillanatig sem. A homoszexualitással a legkisebb problémám sincs, ismerőseim, barátaim körében többen is akadnak ilyen beállítottsággal, inkább Marinak a gyerekekhez való vonzódása az, ami miatt pszichológust érdemelne. Biztos vagyok benne, hogy nincs olyan olvasó, akiből ne váltana ki negatív érzéseket az ő betegsége. Lili pedig egy elkényeztetett nő, aki beleszületett a jólétbe és azt hiszi, hogy az egész világ az ő alattvalója. Ez a két nő nagyon erős drog Liának.
Minden állandó, senki nem képes fejlődni, vagy akár negatív, akár pozitív irányba változni, ebből az állapotból pesig csak Lia tudja kizökkenteni az életébe lépő személyeket - feltéve, ha akarja...
Nagyon alaposan átgondoltak és részletesen kidolgozottak a karakterek, volt hely és idő arra, hogy az olvasó megismerhesse (de semmiképpen se ismerhesse ki) őket. Jó, hogy ennyire kevés szereplővel találkozhat csak az olvasó, a több valószínűleg elvonta volna a figyelmet a lényegről.
Pontozásom:
Borító: 5/5
Történet: 4/5
Stílus: 5/5
Szereplők: 4/5
"Lili csodálatos volt. Kenyérre kenhető, édes, bájos, tündéri, egy tünemény. Lili egy idióta volt. Egy hisztis pina, tomboló elmeháborodott, megszállott, aki elől futva kell menekülni. Nem lehetett előre látni, melyik Lili bukkan elő éppen, nem volt átmenet, nem voltak viharjelzések, de lehet, hogy csak én nem láttam, én nem érzékeltem, mikor lesz a lámpa zöld éppen, vagy piros, nem tudtam kiszámítani, mikor következik a jó, és mikor a katasztrófa... "
A borítóról, grafikáról:
Ahogy az ember a borítóra néz, akaratlanul is a régi pöttyös könyveket juttatja az eszébe, emiatt pedig egy kislányos, szeretnivaló, ártatlan kis történetre készül. Ám aki ismeri Karafiáth Orsi nevét, az tudja, hogy ez bizony csapda. A védőborítót levéve és a könyvet megfordítva pedig elénk tárul a borító kontrasztja, és olyan történik, amit nem is gondoltunk volna: az alapból gyönyörű borító még gyönyörűbbé válik. Egyébként a borítón kiütköző ellentétekben van valami hátborzongató, hiába a nagy szívecskeáradat... Sugallja már előre a történet és a szereplők kettősségét, az olvasó pedig igyekszik felkészülni arra, hogy valamiféle pszichológiai fegyvert fog az írónő a fejéhez tartani.
A könyv lapjait Filó Vera sokatmondó rajzai díszítik, ezek a rajzok pedig mereven odaszögezik az olvasót ahhoz a hangulathoz, melyet a történet is megteremt.
A könyvről:
Több okom is akadt, hogy miért szerettem volna ezt a könyvet elolvasni. Voltak igazán abszurdnak mondhatók is ezen okok között, én mégis bevallom hősiesen mindet: az első, hogy a borítóba azonnal beleszerettem, amint megláttam. A második, hogy a címét még jobban imádtam, mert van egy kicsi Lilim nekem is (bár gyanítottam én, hogy szerencsére nem lesz egyforma a jellemük). A harmadik pedig, hogy még a főiskolai éveim alatt gyakran hallottam Karafiáth Orsi nevét az egyik tanáromtól. Hogy csupán ismeri őt, vagy talán barátok? Ezt megmondani már nem tudom, de ezen okok vezettek oda, hogy kíváncsi legyek az írónőre. Hab volt csak a tortán, hogy megtaláltam a könyv trailetét, ami olyan hatással volt rám, hogy azonnal el akartam olvasni a kötetet.
A történetet Lia szemszögéből, az ő elbeszélése által ismerhetjük meg. Két idősíkon mesél a társas kapcsolatairól: az egyik visszanyúlik egészen a középiskola első évébe, a másik pedig abba az időbe, amikor édesanyja halála után végre sikerült egy viszonylag elfogadható munkát találnia. A két időben felváltva követik egymást a fejezetek, ettől rendezett, átlátható, megismerhető és összehasonlítható egymással.
Olvashatunk Lia középiskolai kapcsolatairól, pontosabban összesen egyről: az osztályfőnökéhez, Marihoz fűződő nem mindennapi érzéseiről, felnőttként pedig az előzőleg említett kapcsolathoz nagyon hasonlító, főnöknőjével való viszonyáról. Mindezt Karafiáth lenyűgöző, egyedi és szókimondó stílusában, amelynek igazán jót tesz a gondolatjelek hiánya, a nyers valóság leírása és a fölösleges körítés elhagyása. Pont annyi, amennyire az olvasónak szüksége van: se nem túl sok, se nem túl kevés. Leír mindent, ami ahhoz kell, hogy megismerhessük a karaktereket, a történetet, az egésznek a hangulatát, de nem szeretne plusz sallangot lenyomni a torkunkon. A szereplőkről:
Nem mondhatnám, hogy a könyv bővelkedik olyan szereplőkkel, akiket lehet kedvelni, bár gyanítom, az írónőnek nem is ez volt a célja ezzel a regénnyel. Kulcsszereplőnk Lia, akit életében három nő gyötör könyörtelenül: az édesanyja, Mari nevű osztályfőnöke és Lili nevű főnöke. Barátokkal nem igazán tud dicsekedni, talán eggyel, Ancsival, aki mind a középiskolás, mind a felnőtt éveiben kitart mellette, még akkor is, ha ezt rövidebb-hosszabb szünetekkel teszi.
Lia egyébként egy esetlen, jóindulatú, szerény kislány 15 évesen, aki még nem ismeri fel, ha valaki nem barátként közeledik hozzá, hanem többet remél. Betegesen függ az osztályfőnökétől, ha hosszabb ideig nem találkoznak, "elvonási tünetei" lesznek, féltékenykedik, gyötrődik, és folyamatosan keresi a társaságát. Ez később kihat a felnőttkori kapcsolataira is, így a Lilihez fűződőre, nem tudnak egymástól elszakadni, pedig többször is szeretne Lia kilépni ebből, ám végül mégis minden alkalommal elgyengül.
Mari és Lili... Mindketten határozottan pszichológiai esetek, mégis különböznek. Az osztályfőnök bosszantott a legjobban, míg Lilit alkalmanként tudtam sajnálni, Marit egy pillanatig sem. A homoszexualitással a legkisebb problémám sincs, ismerőseim, barátaim körében többen is akadnak ilyen beállítottsággal, inkább Marinak a gyerekekhez való vonzódása az, ami miatt pszichológust érdemelne. Biztos vagyok benne, hogy nincs olyan olvasó, akiből ne váltana ki negatív érzéseket az ő betegsége. Lili pedig egy elkényeztetett nő, aki beleszületett a jólétbe és azt hiszi, hogy az egész világ az ő alattvalója. Ez a két nő nagyon erős drog Liának.
Minden állandó, senki nem képes fejlődni, vagy akár negatív, akár pozitív irányba változni, ebből az állapotból pesig csak Lia tudja kizökkenteni az életébe lépő személyeket - feltéve, ha akarja...
Nagyon alaposan átgondoltak és részletesen kidolgozottak a karakterek, volt hely és idő arra, hogy az olvasó megismerhesse (de semmiképpen se ismerhesse ki) őket. Jó, hogy ennyire kevés szereplővel találkozhat csak az olvasó, a több valószínűleg elvonta volna a figyelmet a lényegről.
Pontozásom:
Borító: 5/5
Történet: 4/5
Stílus: 5/5
Szereplők: 4/5
Nincsenek megjegyzések :
Megjegyzés küldése