Szerencsére - eddig - ugyanúgy jár el nagyobbik lányom is a könyvekkel, ahogy az anyja: szereti őket, szívesen lapozgatja, és várja, hogy olvassak neki. Már sok-sok könyvet sikerült neki összegyűjteni: akadt, amit tőlem örökölt, gyerekkorom könyvei is már az ő polcán sorakoznak, és gondunk van rá, hogy születésnapon, karácsonykor vagy más alkalmakkor is legyen a meglepetések között legalább egy könyv. Ebben szerencsére a családom is pártol minket, előszeretettel lepik meg igényes mesékkel ők is Lilit, később pedig Fannival is ugyanez lesz a helyzet.
Mint oly sok másban, én ebben is igyekszem szüleim nevelési elveit követni: nem fogom a lányokra erőltetni az olvasást, viszont mindenféle lehetőséget megadok nekik, ha nekik is a könyvek lesznek a szenvedélyük. Amikor Lili mesét kér, kap is. Napszaktól függetlenül. Ha este nem igényli, hát nem olvasok neki... Nem szeretném, ha olyan kötelező tevékenységként tekintene rá, mint például elmenni a védőnénihez vagy kicserélni a pelusát.
Természetesen ettől függetlenül - a lehetőségekhez mérten - gyakran forgatjuk a könyveit. Van, hogy olvasok neki belőlük, de olyan is akad, hogy ő mesél nekem a képek alapján. Amikor pedig nem vágyunk mesére, egyszerűen arról beszélgetünk, hogy mit ábrázolnak a képek.
Persze kialakultak már nála a kedvencek: Bogyó és Babóca, például. Annyira ismeri már a kétévesem Bartos Erika történeteit, hogy sokszor csak ülök mellette, és hallgatom, ahogy a képek alapján elmeséli azt. Közös kedvencünk pedig a Mese Vackorról, egy pisze kölyökmackóról. Alig volt 3 hónapos, amikor mellette ülve hangosan olvastam neki belőle. Nyilván akkor még nem fogott fel belőle semmit, de arra jó volt, hogy előkészítsem őt a mese hallgatására. Szerethető, édes kis mese, én ezen nőttem fel. Édesapám és édesanyám annyira sokszor olvasta fel nekem, hogy 9-10 éves koromra az egész könyvet szó szerint kívülről végig tudtam mondani (ma már csak foszlányokat, de az emlék keltette érzés felbecsülhetetlen).
Igyekszem különlegesebb mesekönyveket is beszerezni, ezek nagy szenzációk Lilinél. Szereti a simogatós, plüssös meséket, mint például a Te vagy az anyukám? sorozatot. A szöveg kevés, egyszerű, érthető, a képek nagyon gyönyörűek, igényesen rajzoltak, a történetük pedig igazán szerethető, ahogy egy-egy kétségbeesett kis állatkölyök az anyukáját keresi. Amíg én a mesét olvasom, Lili az állatkölykök pociját szokta simogatni. Minden felolvasott oldal után várunk a lapozással, és beszélgetünk az állatokról. Ez igaz egyébként az összes képes mesekönyvre, ugyanis ahol kép van, ott soha nem lapozunk azonnal tovább, először alaposan átbeszéljük, hogy mit látunk, tetszik-e, amit látunk.
Igyekszünk a lehető legjobban vigyázni rá, és örök kedvencünk a Pongrác Kiadó gondozásában megjelent Hamupipőke. A könyvet kinyitva úgy tűnik, egy valós kis színház nyílik ki előttünk, gyönyörű és tökéletes az egész, úgy ahogy van: a borító, a belseje... Ritkán találkozom ennyire igényes, összeszedett, szépen kialakított, interaktív mesekönyvvel. Korábban mindig csak távolról mutattam neki, hogy megtanulja, hogy léteznek ilyen, különlegesebb könyvek is, ám a kezébe sokáig nem mertem adni, féltem, hogy széttépi. Ma már nyugodtan megfoghatja, mert tudom, hogy eltanulta tőlem, hogyan kell a könyvekkel bánni, hogyan kell szeretni őket.
Általában sikerül kiszúrni a könyvpiacon azokat a mesekönyveket és foglalkoztatókat, amelyek igényesebbek, tanító jellegűek, vagy figyelemfelkeltőek. Meghúztam a mesekönyvek világában egy határt, amin alul semmiképpen nem adok, ha a gyermekeimről van szó. Sajnos nagy általánosságban elmondható, hogy a legtöbb mesekönyv és foglalkoztató bőven a határvonal alatt tartózkodik. Pláne a foglalkoztatók, amelyekből már annyi van a boltokban, mint a szemét, és egy hozzá nem értő anyuka csak kapkodja a fejét, hogy vajon melyik az, ami alkalmas is arra, ami a funkciója lenne.
Nincsenek megjegyzések :
Megjegyzés küldése