Szerző: Francine Rivers
Cím: Hang a szélben - Az oroszlán jele-trilógia I.
Eredeti cím: A Voice in the Wind
Fordította: Erdélyi András
Kiadó: Harmat Kiadó
Kiadás éve: 2015
581 oldal, 3500 Ft
Fülszöveg:
A római csapatok Titus vezetésével szinte a földdel teszik egyenlővé Dávid és Salamon egykor virágzó székhelyét, Jeruzsálemet. A szörnyű pusztítást követően a zsidó származású Hadassa Rómába kerül, hogy Julia Valerianus rabszolgájaként élje mindennapjait. Szeretetével és gyönyörű meséivel azonban nemcsak úrnője szívét nyeri meg, hanem annak bátyját, Marcust is elkápráztatja. Ám a lány különös titkot rejteget, amely akár az életébe is kerülhet: a birodalom alapjait fenyegető új vallás, a kereszténység híve...
Francine Rivers legújabb regénysorozatának első kötetében ezúttal az I. század viharos és kegyetlen korába kalauzolja olvasóit. A nagylélegzetű műben az ifjú arisztokrata iránt érzett szerelme és az Istenbe vetett hite között őrlődő rabszolgalány történetén keresztül követhetjük végig Róma erkölcsi hanyatlását.
"Időnként születik egy-egy mű, amely képes megváltoztatni a keresztény regénnyel kapcsolatos elképzeléseinket. Úgy érzem, hogy a Hang a szélben című könyvnek megvan ez az ereje." (Gilbert Morris)
A borítóról:
Ahogy Francine Rivers eddigi könyveinek borítói, ez is gyönyörűen van kitalálva. Pontosan azt a hangulatot adja meg a történet olvasása előtt, amire szükség van ahhoz, hogy élvezni tudjuk. A borító láttán egy történelmi, kissé talán romantikus könyvre számítunk, és pontosan ezt is kapjuk.
A történetről:
Ha a Rivers-könyvek közül ki kellene ragadni egyet, ami más, mint a többi, akkor én ezt választanám. Az eddig megszokott erősen romantikus-vallásos vonal helyett most egy erősen történelmi-vallásos és enyhén romantikus történetet olvashatunk. Eleinte meg is voltam kicsit ijedve, hogy nem fog annyira tetszeni, mint az eddigiek, ám szerencsére hozta a megszokott színvonalat, és még annál is többet. Amint sikerült kicsit megismerkedni a szereplőkkel, azonnal élvezhető volt a könyv minden egyes sora.
Amellett, hogy egy eseménydús, élvezhetően megfogalmazott történetet olvashatunk, gyönyörűen le van festve a vérrel és szenvedéssel teli első század, megismerhetjük a régi, igazi Rómát mind az aranyban bővelkedő nemesi családok, mind az akár éhezést és kínzást is tűrő rabszolgák szemszögéből is. Éppen úgy adagolja belénk a keresztény vallás kialakulásának hogyanját, hogy ne érezzük soknak, tehernek, és legfőképpen ne menjen a történet rovására. Ez hatalmas erénye a könyvnek, szórakoztatva tanít, s miközben úgy gondoljuk, csak egy könnyed romantikus regényt olvasunk, bizony ragadhat ránk a történelmi-vallási oldalából is sok minden.
Hihetetlen volt Hadassát végigkísérni ezen a hosszú és embert próbáló úton, amit ő végigjárt, az olvasó tördelheti az ujjait aggódva a főhősnőért, reménykedhet vele együtt, hogy meghallják, amit szól és megértik, amit mondani szeretne. Várhatjuk vele együtt, hogy legalább egy embernek sikerüljön felnyitnia a szemét, hogy legalább egyet a jó útra lehessen terelgetni és meg lehessen mutatni neki, hogy milyen az, amikor valaki igazán hisz, szívből.
Rettenetesen örülök neki, hogy a könyv borítója hirdeti: "Az oroszlán jele-trilógia első kötete". Kár lenne érte, ha így érne véget, mindenképpen folytatásért kiált. Először bosszantott a befejezés és nem értettem, miért kell így... Aztán beletörődtem, és várom a folytatást, reménykedem a jóban, bár mint tudjuk, nem a jót kell megismernünk, hanem az "igazat", ahogy a nevelésben sem csak azt tanítjuk meg a gyerekeknek, hogy mi az, amitől jó kedvük lehet, hanem mindent, ami igaz, ami érheti az élete során.
A szereplőkről:
Hadassát csak megszeretni lehet, megutálni semmiképpen. Nagyon a szívemhez nőtt azonnal, ahogy a történetben említést kapott, és alig vártam, hogy ennél is jobban megismerhessem. Ennyi alázat, szeretet és megértés nagyon kevés emberben lelhető fel, ám Hadassa nem egy kitalált személy - léteznek "Hadassák" a világban, csak sokszor észre sem vesszük őket magunk körül. Kettős érzés volt róla és a vallási nézeteiről olvasni, hiszen az alázatossága miatt csöndben maradt, de az olvasó érezheti, hogy bizony ennek a lánynak belül hatalmas hangja van, szinte folyamatosan üvöltenek a gondolatai, hogy nyissák már ki végre az emberek a szemüket és ébredjenek fel, mert az, ahogy azok a világot látják, nem helyes.
Marcusnál elkövettem azt a hibát, hogy a megismerése előtt ítéltem. Aztán amikor a gondolatairól is olvashattam, teljesen megváltozott a róla kialakult véleményem, pozitív csalódás volt, és őt is sikerült hamar a szívembe zárni.
Julia tökéletes példája annak, hogy egy törékeny, tiszta, ártatlan és befolyásolható személy mennyire tud mélyre süllyedni a bennünk (vagy körülöttünk) élő "démonok" hatására, mennyire tud lehúzni a rossz társaság és a rosszakaró ismerős.
Atretes részeit különösen szerettem, nagyon érdekeltek volna tőle belső monológok, szerettem volna úgy igazán megismerni a személyiségét és az ő nézeteit. A legtöbbször értettem a szituációk okozta érzelmi kitöréseit, de jobb lett volna olvasni arról is, hogy ő hogyan élte meg ezeket. Nagyon kedveltem őt, és aggódtam a sorsáért.
Phoebe és Decimus számomra egy igazi "úri pár", akikhez hasonlókkal gyakran találkozunk filmekben, könyvekben: egy szigorú, csak a saját elveit elismerő és mást meg nem hallgató édesapa, és egy melegszívű, segítőkész, megértő édesanya, akinek bár a leggyakrabban ellenkező véleménye van a dolgokról, mint a férjének, mégis mindig csöndben áll az oldalán. Nem mondhatnám, hogy Decimust kedveltem, Phoebet viszont nagyon.
Természeti jelenségekkel összegezve az mondható el a regény szereplőiről, hogy Hadassa a napfény, Julia a szél, Atretes az eső, Marcus a csípős hideg és Phoebe a szivárvány. Szeretnék olvasni még róluk, mind értékesek.
Pontozásom:
A borítóról:
Ahogy Francine Rivers eddigi könyveinek borítói, ez is gyönyörűen van kitalálva. Pontosan azt a hangulatot adja meg a történet olvasása előtt, amire szükség van ahhoz, hogy élvezni tudjuk. A borító láttán egy történelmi, kissé talán romantikus könyvre számítunk, és pontosan ezt is kapjuk.
A történetről:
Ha a Rivers-könyvek közül ki kellene ragadni egyet, ami más, mint a többi, akkor én ezt választanám. Az eddig megszokott erősen romantikus-vallásos vonal helyett most egy erősen történelmi-vallásos és enyhén romantikus történetet olvashatunk. Eleinte meg is voltam kicsit ijedve, hogy nem fog annyira tetszeni, mint az eddigiek, ám szerencsére hozta a megszokott színvonalat, és még annál is többet. Amint sikerült kicsit megismerkedni a szereplőkkel, azonnal élvezhető volt a könyv minden egyes sora.
Amellett, hogy egy eseménydús, élvezhetően megfogalmazott történetet olvashatunk, gyönyörűen le van festve a vérrel és szenvedéssel teli első század, megismerhetjük a régi, igazi Rómát mind az aranyban bővelkedő nemesi családok, mind az akár éhezést és kínzást is tűrő rabszolgák szemszögéből is. Éppen úgy adagolja belénk a keresztény vallás kialakulásának hogyanját, hogy ne érezzük soknak, tehernek, és legfőképpen ne menjen a történet rovására. Ez hatalmas erénye a könyvnek, szórakoztatva tanít, s miközben úgy gondoljuk, csak egy könnyed romantikus regényt olvasunk, bizony ragadhat ránk a történelmi-vallási oldalából is sok minden.
Hihetetlen volt Hadassát végigkísérni ezen a hosszú és embert próbáló úton, amit ő végigjárt, az olvasó tördelheti az ujjait aggódva a főhősnőért, reménykedhet vele együtt, hogy meghallják, amit szól és megértik, amit mondani szeretne. Várhatjuk vele együtt, hogy legalább egy embernek sikerüljön felnyitnia a szemét, hogy legalább egyet a jó útra lehessen terelgetni és meg lehessen mutatni neki, hogy milyen az, amikor valaki igazán hisz, szívből.
A szereplőkről:
Hadassát csak megszeretni lehet, megutálni semmiképpen. Nagyon a szívemhez nőtt azonnal, ahogy a történetben említést kapott, és alig vártam, hogy ennél is jobban megismerhessem. Ennyi alázat, szeretet és megértés nagyon kevés emberben lelhető fel, ám Hadassa nem egy kitalált személy - léteznek "Hadassák" a világban, csak sokszor észre sem vesszük őket magunk körül. Kettős érzés volt róla és a vallási nézeteiről olvasni, hiszen az alázatossága miatt csöndben maradt, de az olvasó érezheti, hogy bizony ennek a lánynak belül hatalmas hangja van, szinte folyamatosan üvöltenek a gondolatai, hogy nyissák már ki végre az emberek a szemüket és ébredjenek fel, mert az, ahogy azok a világot látják, nem helyes.
Marcusnál elkövettem azt a hibát, hogy a megismerése előtt ítéltem. Aztán amikor a gondolatairól is olvashattam, teljesen megváltozott a róla kialakult véleményem, pozitív csalódás volt, és őt is sikerült hamar a szívembe zárni.
Julia tökéletes példája annak, hogy egy törékeny, tiszta, ártatlan és befolyásolható személy mennyire tud mélyre süllyedni a bennünk (vagy körülöttünk) élő "démonok" hatására, mennyire tud lehúzni a rossz társaság és a rosszakaró ismerős.
Atretes részeit különösen szerettem, nagyon érdekeltek volna tőle belső monológok, szerettem volna úgy igazán megismerni a személyiségét és az ő nézeteit. A legtöbbször értettem a szituációk okozta érzelmi kitöréseit, de jobb lett volna olvasni arról is, hogy ő hogyan élte meg ezeket. Nagyon kedveltem őt, és aggódtam a sorsáért.
Phoebe és Decimus számomra egy igazi "úri pár", akikhez hasonlókkal gyakran találkozunk filmekben, könyvekben: egy szigorú, csak a saját elveit elismerő és mást meg nem hallgató édesapa, és egy melegszívű, segítőkész, megértő édesanya, akinek bár a leggyakrabban ellenkező véleménye van a dolgokról, mint a férjének, mégis mindig csöndben áll az oldalán. Nem mondhatnám, hogy Decimust kedveltem, Phoebet viszont nagyon.
Természeti jelenségekkel összegezve az mondható el a regény szereplőiről, hogy Hadassa a napfény, Julia a szél, Atretes az eső, Marcus a csípős hideg és Phoebe a szivárvány. Szeretnék olvasni még róluk, mind értékesek.
Pontozásom:
Borító: 5/5
Történet: 5/5
Történet megfogalmazása: 5/5
Szereplők: 5/5
Szereplők kidolgozottsága: 5/5
Nincsenek megjegyzések :
Megjegyzés küldése