Szerző: Justin Cronin
Cím: A szabadulás
Eredeti cím: The Passage
Fordító: Baló András Márton és Pék Zoltán
Kiadó: Cartaphilus Könyvkiadó
Kiadás éve: 2010
833 oldal, 3990 Ft
Fülszöveg:
Rákbeteg feleségének halála után dr. Lear, az özvegy tudós elkezdi kutatni a hosszú élet titkát, a betegségek és az öregedés ellenszerét. A hamarosan a hadsereg felügyelete alá kerülő kísérletsorozat eredményeként azonban a 12 kísérleti alany - minden emberi vonását elvesztve - félelmetes, gyilkos lénnyé alakul át. A kutatás utolsó fázisában a tudósnak szüksége van egy hatéves kislányra is, akit szintén beoltanak a kiszámíthatatlan hatású vírussal. Annak ellenére, hogy a Colorado-hegységbeli kísérleti telepet kommandósok őrzik, a kísérleti alanyok, azaz a "fertőzöttek" kiszabadulnak. Senki és semmi nem állíthatja meg őket, a fertőzés egyre terjed, s mind több ember válik hozzájuk hasonló vérszomjas szörnyeteggé. Egyedül Amy, a hatéves kislány szervezete reagál másképpen a vírusra. A különös, világító lényekké átalakuló fertőzöttek az Egyesült Államok egész területét ellepik: már csak egy emberi közösség marad valahol Kaliforniában, melynek tagjai jól kiépített erődjük és harcosaik segítségével majd' száz éven át megakadályozzák a fertőzöttek bejutását. A Kolónia lakói elszigetelten élnek a kaliforniai hegyekben, a régi, vírus előtti világot az idősek beszámolóiból vagy a Hosszú Portyákon látott romokból ismerik. Egy nap fura lány jelenik meg a Kolónia kapujában - Amy. Felbukkanása gyökeres változást hoz a Kolónia életében...
Kapcsolatom a könyvvel:
Valamikor a megjelenésekor elolvastam a fülszöveget, megtetszett és kívánságlistás lett a könyv. Aztán egy barátnőmtől megkaptam ajándékba - aminek nagyon örültem. Bevallom, mikor a sajátom lett, már nem emlékeztem a fülszövegre, sem arra, hogy miről szól, vagy milyen stílus egyáltalán. Feltettem a polcomra, mondván, először olvasom a megkezdett sorozataim folytatásait. Hónapokig csücsült egy helyben (pontosabban kettő, mert átvészelt egy költözést is), mire egy molyos kihívás alkalmával "feladat" lett elolvasni. Ismét meg kellett ismerkednem a fülszöveggel, minek következtében nagyon megörültem, hiszen nem is tudtam, hogy van nekem "zombis-könyvem". Pont valami ilyesmire vágytam volna, úgyhogy mondanom sem kell: le sem tudtam tenni - csak akkor, amikor nagyon muszáj volt.
A történetről:
Tipikus zombiapokalipszis a kezdet: egy amerikai tudós fel szeretné találni a rák ellenszerét, ám balul sül el a dolog, és az oltóanyagot megkapó egyedek (pontosabban halálra ítélt bűnözők) gyors, fényes, félelmetes zombivá/vámpírrá/lénnyé változnak. Akad azonban egy kísérleti alany, egy hat éves kislány, akinek a szervezete másképpen viselkedik a vírus beadása után, ő lehet akár az egész emberiség új reménye. Ám ez nem derül ki egyelőre, hiszen a happy end előtt mindig el kell szabadulnia a pokolnak, ahogy itt is történik.
A fő szálak kissé kiszámíthatóak, de semmit nem ront a könyv élvezhetőségén. Sokkal több ez a könyv, mint egy zombi-apokalipszis leírása, nem csak disztópia, komoly lelki, pszichológiai problémákat vet fel és boncolgat, több szempontból, több érzést is megismerhetünk.
Két mű jutott eszembe a könyv kapcsán - és most nem írott műre gondolok. A történet első fele pontosan azt az érzést nyújtja, amit a Legenda vagyok című film (Will Smith főszereplésében), a második fele pedig abszolút The Walking Dead hangulatú, egyik fejezetről a másikra teljesen átszellemül az ember. Míg az első félben tartasz attól, hogy mi következik és átveszed a szereplők érzéseit és félelmeit, a második felében már várod, hogy milyen új akciókkal, kalandokkal örvendeztet meg az író.
Egyébként egy hatalmas nagy plusz pont a könyvnek, hogy egy olyan perspektívából is megvilágította az egész témát, amilyennel én még nem találkoztam (persze ez nem jelenti azt, hogy nem is létezik ilyen, de ha valaki tud még ilyenről, kérem, írja meg!): beleláthattunk a zombik/lények gondolataiba is. No nem száguldozhattunk a mindenféle képzelgés között, de legalább egy kis ízelítőt kaptunk belőle, és ez nagyon jó.
A szereplőkről:
Rengeteg szereplő van, nem is lehetne és fölösleges is mindenkit megemlíteni vagy megjegyezni. Szerencsére a mennyiségük nem zavaró, akiről csak 1-2 oldalnyi említés van, azon hamar túlteszi magát az olvasó. A szerző tudta, hogyan kell emlékezetessé tennie valakit a történetében úgy, hogy a nagy emberhalomban ne vesszenek el. Vannak tehát, akik kitűnnek a többiek közül, hol a több szerep, hol az érdekesebb személyiség miatt.
Amy
A főszereplő kislány, akinek a szervezete képes volt befogadni az oltóanyagot úgy, ahogy azt a tudós elképzelte. Valami hihetetlenül meg lehet szeretni ezt az aprócska, de nagyon erős csajt. Nagyon aggódtam érte a történet elején, félve olvastam, és reménnyel teli vártam, mi fog történni vele.
A régi világ szereplői:
Jeanette (Amy édesanyja)
Utáltam ezt a nőt. Annyiféle megoldást lehetett volna találni a problémákra, nem feltétlen jó megoldásokat, de a meghozottnál mindenképpen pozitívabbakat... Ám nyilván ha így lett volna, akkor ez az egész könyv csupán 50-100 oldalból állna. :-)
Lacey nővér (apáca)
Őt nagyon szerettem, jó lett volna kicsit jobban is megismerni, remélem, lesz erre még lehetőségem a későbbi kötetek során (hiszen ez egy trilógia első része).
Dr. Lear (a tudós, aki a vírust feltalálta)
Ezt az embert valaki igazán kupán vághatta volna egy lapáttal... Annyira felhúztam magam a viselkedésén, pedig jóformán nem is tett semmit. Soha nem szerettem azokat a történetszereplőket, akik kirobbantják a könyv fő problémáját, aztán visszavonulnak és hagyják, hogy más takarítson (vagy legalábbis megpróbáljon) helyette.
Wolgast (FBI-ügynök)
Nagyon szerettem, és baromira bánt, hogy nem olvashattam róla még többet, mint amennyit... A legszimpatikusabb, legszerethetőbb karakter volt a régi világ szereplői közül, bíztam benne, hogy ennél több szerepet fog kapni.
Doyle (FBI-ügynök)
Nem tudom, valahogy csak úgy tudtam elképzelni, mint a Cobra 11-ből az alacsonyabb pasit (nem tudom, ki a színész), aki csak úgy ott van dísznek a másik mellett, néha mond valami okosat vagy szellemeset, de egyébként mindent úgy tesz, ahogy a társa. Nem váltott ki belőlem mély érzéseket, pedig voltak olyan szituációk, ahol nagyon meg lehetett volna villantani az ő személyiségét.
Grey (az egyik őr a kísérlet helyszínén)
Szegényt úgy sajnáltam, teljesen megbolondult. Hihetetlen, miket tudtak a kísérleti alanyok kiváltani a hozzájuk hosszabb időn át fizikailag közel lévő emberekből.
Sykes (katonák és ügynökök irányítója)
Utálatom fő tárgya, ez az ember egy bunkó. Jobb is, hogy nem kellett olyan nagyon sokszor olvasnom a vele kapcsolatos részeket, mert a hideg rázott tőle. Mindig reménykedtem, hogy ő lesz a következő áldozat. :D
A Kolónia lakói:
Peter:
A Kolónia lakói közül a kedvenc karakteremmé vált, határozott, helyén van az esze és a szíve is. Valahogy soha nem tartottam balszerencsés fordulattól, amikor ő is részese volt a jelenetnek, megnyugvással töltött el a jelenléte.
Alicia:
Ugyanez vonatkozik Aliciára, vagyis Lishre, szintén kedvenccé avanzsált. Valószínűleg éppen azért, amit az ilyen "hősnők" ki szoktak váltani a nőnemű olvasókból: egy kicsit szeretnénk hozzá hasonlítani, olyan bátrak lenni, mint ő, olyan eltökéltnek, hogy mindenáron el szeretné érni a céljait.
Sara:
Olyan esetlennek és szendének tűnt Sara végig, hogy az járt a fejemben, hogy lehetséges, hogy ő még él? Tipikusan az a bátortalan, báránylelkű, segítőkész kiscsaj, akiről azt feltételeznéd, hogy a következő áldozat lesz, elég lesz kifújnia az orrát, és már meg is halt.
Theo (Peter bátyja):
Eleinte baromi ellenszenves volt, sőt, kifejezetten utáltam, aztán valahogy megenyhült a szívem (talán azért, mert kezdtem olyanná válni, mint Sara), és megbarátkoztam a karakterével. Jó lett volna az érzéseiről, véleményéről, félelmeiről többet megtudni, remélem, csak késik, és nem hiányzik a könyvből ez.
Pontozás:
Borító: 4/5
Szereplők: 5/5
Szereplők jelleme: 4/5
Történet: 5/5
Megfogalmazás: 5/5
Kapcsolatom a könyvvel:
Valamikor a megjelenésekor elolvastam a fülszöveget, megtetszett és kívánságlistás lett a könyv. Aztán egy barátnőmtől megkaptam ajándékba - aminek nagyon örültem. Bevallom, mikor a sajátom lett, már nem emlékeztem a fülszövegre, sem arra, hogy miről szól, vagy milyen stílus egyáltalán. Feltettem a polcomra, mondván, először olvasom a megkezdett sorozataim folytatásait. Hónapokig csücsült egy helyben (pontosabban kettő, mert átvészelt egy költözést is), mire egy molyos kihívás alkalmával "feladat" lett elolvasni. Ismét meg kellett ismerkednem a fülszöveggel, minek következtében nagyon megörültem, hiszen nem is tudtam, hogy van nekem "zombis-könyvem". Pont valami ilyesmire vágytam volna, úgyhogy mondanom sem kell: le sem tudtam tenni - csak akkor, amikor nagyon muszáj volt.
A történetről:
Tipikus zombiapokalipszis a kezdet: egy amerikai tudós fel szeretné találni a rák ellenszerét, ám balul sül el a dolog, és az oltóanyagot megkapó egyedek (pontosabban halálra ítélt bűnözők) gyors, fényes, félelmetes zombivá/vámpírrá/lénnyé változnak. Akad azonban egy kísérleti alany, egy hat éves kislány, akinek a szervezete másképpen viselkedik a vírus beadása után, ő lehet akár az egész emberiség új reménye. Ám ez nem derül ki egyelőre, hiszen a happy end előtt mindig el kell szabadulnia a pokolnak, ahogy itt is történik.
Két mű jutott eszembe a könyv kapcsán - és most nem írott műre gondolok. A történet első fele pontosan azt az érzést nyújtja, amit a Legenda vagyok című film (Will Smith főszereplésében), a második fele pedig abszolút The Walking Dead hangulatú, egyik fejezetről a másikra teljesen átszellemül az ember. Míg az első félben tartasz attól, hogy mi következik és átveszed a szereplők érzéseit és félelmeit, a második felében már várod, hogy milyen új akciókkal, kalandokkal örvendeztet meg az író.
Egyébként egy hatalmas nagy plusz pont a könyvnek, hogy egy olyan perspektívából is megvilágította az egész témát, amilyennel én még nem találkoztam (persze ez nem jelenti azt, hogy nem is létezik ilyen, de ha valaki tud még ilyenről, kérem, írja meg!): beleláthattunk a zombik/lények gondolataiba is. No nem száguldozhattunk a mindenféle képzelgés között, de legalább egy kis ízelítőt kaptunk belőle, és ez nagyon jó.
A szereplőkről:
Rengeteg szereplő van, nem is lehetne és fölösleges is mindenkit megemlíteni vagy megjegyezni. Szerencsére a mennyiségük nem zavaró, akiről csak 1-2 oldalnyi említés van, azon hamar túlteszi magát az olvasó. A szerző tudta, hogyan kell emlékezetessé tennie valakit a történetében úgy, hogy a nagy emberhalomban ne vesszenek el. Vannak tehát, akik kitűnnek a többiek közül, hol a több szerep, hol az érdekesebb személyiség miatt.
Amy
A főszereplő kislány, akinek a szervezete képes volt befogadni az oltóanyagot úgy, ahogy azt a tudós elképzelte. Valami hihetetlenül meg lehet szeretni ezt az aprócska, de nagyon erős csajt. Nagyon aggódtam érte a történet elején, félve olvastam, és reménnyel teli vártam, mi fog történni vele.
A régi világ szereplői:
Jeanette (Amy édesanyja)
Utáltam ezt a nőt. Annyiféle megoldást lehetett volna találni a problémákra, nem feltétlen jó megoldásokat, de a meghozottnál mindenképpen pozitívabbakat... Ám nyilván ha így lett volna, akkor ez az egész könyv csupán 50-100 oldalból állna. :-)
Lacey nővér (apáca)
Őt nagyon szerettem, jó lett volna kicsit jobban is megismerni, remélem, lesz erre még lehetőségem a későbbi kötetek során (hiszen ez egy trilógia első része).
Dr. Lear (a tudós, aki a vírust feltalálta)
Ezt az embert valaki igazán kupán vághatta volna egy lapáttal... Annyira felhúztam magam a viselkedésén, pedig jóformán nem is tett semmit. Soha nem szerettem azokat a történetszereplőket, akik kirobbantják a könyv fő problémáját, aztán visszavonulnak és hagyják, hogy más takarítson (vagy legalábbis megpróbáljon) helyette.
Wolgast (FBI-ügynök)
Nagyon szerettem, és baromira bánt, hogy nem olvashattam róla még többet, mint amennyit... A legszimpatikusabb, legszerethetőbb karakter volt a régi világ szereplői közül, bíztam benne, hogy ennél több szerepet fog kapni.
Doyle (FBI-ügynök)
Nem tudom, valahogy csak úgy tudtam elképzelni, mint a Cobra 11-ből az alacsonyabb pasit (nem tudom, ki a színész), aki csak úgy ott van dísznek a másik mellett, néha mond valami okosat vagy szellemeset, de egyébként mindent úgy tesz, ahogy a társa. Nem váltott ki belőlem mély érzéseket, pedig voltak olyan szituációk, ahol nagyon meg lehetett volna villantani az ő személyiségét.
Grey (az egyik őr a kísérlet helyszínén)
Szegényt úgy sajnáltam, teljesen megbolondult. Hihetetlen, miket tudtak a kísérleti alanyok kiváltani a hozzájuk hosszabb időn át fizikailag közel lévő emberekből.
Sykes (katonák és ügynökök irányítója)
Utálatom fő tárgya, ez az ember egy bunkó. Jobb is, hogy nem kellett olyan nagyon sokszor olvasnom a vele kapcsolatos részeket, mert a hideg rázott tőle. Mindig reménykedtem, hogy ő lesz a következő áldozat. :D
A Kolónia lakói: Peter:
A Kolónia lakói közül a kedvenc karakteremmé vált, határozott, helyén van az esze és a szíve is. Valahogy soha nem tartottam balszerencsés fordulattól, amikor ő is részese volt a jelenetnek, megnyugvással töltött el a jelenléte.
Alicia:
Ugyanez vonatkozik Aliciára, vagyis Lishre, szintén kedvenccé avanzsált. Valószínűleg éppen azért, amit az ilyen "hősnők" ki szoktak váltani a nőnemű olvasókból: egy kicsit szeretnénk hozzá hasonlítani, olyan bátrak lenni, mint ő, olyan eltökéltnek, hogy mindenáron el szeretné érni a céljait.
Sara:
Olyan esetlennek és szendének tűnt Sara végig, hogy az járt a fejemben, hogy lehetséges, hogy ő még él? Tipikusan az a bátortalan, báránylelkű, segítőkész kiscsaj, akiről azt feltételeznéd, hogy a következő áldozat lesz, elég lesz kifújnia az orrát, és már meg is halt.
Theo (Peter bátyja):
Eleinte baromi ellenszenves volt, sőt, kifejezetten utáltam, aztán valahogy megenyhült a szívem (talán azért, mert kezdtem olyanná válni, mint Sara), és megbarátkoztam a karakterével. Jó lett volna az érzéseiről, véleményéről, félelmeiről többet megtudni, remélem, csak késik, és nem hiányzik a könyvből ez.
Pontozás:
Borító: 4/5
Szereplők: 5/5
Szereplők jelleme: 4/5
Történet: 5/5
Megfogalmazás: 5/5
Nincsenek megjegyzések :
Megjegyzés küldése