2014. november 8., szombat

Dianne B. Collard: Úgy döntöttem, megbocsátok... fiam gyilkosának

Szerző: Dianne B. Collard
Cím: Úgy döntöttem, megbocsátok... (...fiam gyilkosának)
Eredeti cím: I Choose to Forgive. An Intimate Journey with God
Fordító:Gulyás Melinda
Kiadás éve: 2014
Kiadó: Harmat Kiadó
123 oldal, 1750 Ft












Fülszöveg: 
"Negyvennyolc órával azt követően, hogy Timet meggyilkolták, a felesége egy kislánynak adott életet. Valahányszor felmerült bennem az azóta eltelt évek során, hogy az unokámnak a vér szerinti édesapja nélkül kellett felnőnie, mindannyiszor kísértést éreztem, hogy keserű szívvel és gyűlölettel gondoljak Tim gyilkosára."

Az édesanya, dr. Dianne B. Collard fia halála után tizennyolc évvel írta meg könyvét, hogy leendő olvasóival együtt keressen választ kínzó kérdéseire. Miért hagyta Isten, hogy ez megtörténjen? Csakugyan azt várja tőle, hogy megbocsásson? De hogyan lehet megbocsátani, ha valaki ilyen szörnyűséget követ el? Miért akarná ezt Isten? Talán nincs joga a szülőnek ahhoz, hogy gyűlölje gyermeke gyilkosát? Nem a bosszúvágy a legtermészetesebb reakció a részéről? A szerző személyesen vall arról a napi döntések által szegélyezett útról, amely a sérelmek, fájdalmak, a megtorlás és az elégtétel-keresés zárt világából elvezethet a szabadságra és a békességre. 

Az írónőről: 
Dianne B. Collard huszonnyolc éve dolgozik misszionáriusként és interkulturális trénerként az Egyesült Államokban, valamint Európa számos országában. A Keresztény Művészek Nemzetközi Szervezetének európai missziós igazgatója. Férjével Észak-Karolinában, Charlotte-ban él. Könyvét eddig 15 nyelvre fordították le. 

A tartalomról: 
Amikor a könyvet olvasás után becsuktam, még fogalmam sem volt, hogy mit írjak róla, hogyan mutassam be nektek, csupán a blogbejegyzésem első mondata volt meg a fejemben, ami így hangzott volna: "Abszolút nem olyan volt ez a könyv, mint amilyenre számítottam." Aztán rájöttem, ezt nem írhatom, hiszen mikor először a kezembe vettem, még sejtésem sem volt, mire számítsak. Úgyhogy az előző mondat így helyes: "Abszolút nem számítottam semmire, de ez a könyv megmutatta magát."
A kötet elején megismerkedünk Tim tragikus halálának történetével. Egy férfi háromszor lőtte fejbe, mert azt hitte, hogy Tim az ő feleségének szeretője, holott semmi közük nem volt egymáshoz a nővel. Talán a legbosszantóbb lehet, ha egy szerettünket valamilyen véletlen folytán veszítjük el. 
Felfoghatatlan lehet a fájdalom, amit akár Tim édesanyja, akár a felesége átélt - pláne így, hogy rá két napra született meg a kislánya. Nem tudom és nem is szeretném beleképzelni magamat egyik nő helyébe sem. 
Amikor Dianne feltette a kérdést, vajon minden bűn megbocsátható-e, gondolatban azonnal rávágtam, hogy nem. Nekem nem sikerült volna. Azonnal az jutott eszembe, hogy megbocsátani annyi, mint elfelejteni? A kérdésemre megkaptam a választ, sőt, még többet is. 


"Aki a harag megőrzése mellett dönt, annak megkeményedik a szíve, ez az állapot pedig, akár egy áttétes rákbetegség, az egész életét felemészti. Ennek a súlyos kórnak két végzetesnek tekinthető stádiuma van: az egyik a neheztelés, a másik pedig a keserűség. Az emberek hajlamosak dédelgetni magukban a megbocsátás elutasításának érzését, függetlenül attól, hogy kisebb vagy nagyobb sérelem érte őket, majd egyszer csak azt tapasztalják, hogy gyökeret vert szívükben a keserűség." /45. oldal/


Dianne kitér arra, hogy a megbocsátás se a felejtéssel, se azzal, hogy jónak látjuk a másikat nem jár együtt. A megbocsátás a cselekedetünkben mutatkozik meg. Feltettem magamban a kérdést, hogy ha csupán a cselekedeteink megmásítása jelenti a megbocsátást, de az érzéseink ugyanazok maradnak, az vajon képmutatás-e? Igazán megbocsátásnak minősül ez? Vajon tud-e az ember őszintén mosolyogni arra az emberre (talán még őszintén aggódni is), aki bántotta őt, ártott neki? 
Soha nem szeretném megtapasztalni, mennyire nehéz megbocsátani egy ilyen hatalmas bűnt. Félek, én elbuknék. Tisztelem az írónőt azért, hogy ennyire felül tudott kerekedni önmagán és képes volt elindulni a megbocsátás útján. 


"A keserűség tudniillik fertőző betegség: másokat is keserűségre sarkall."         /49. oldal/ 


Jogos a kijelentés: ha mi bocsánatot várunk a bűneinkre, akkor mi is tudjunk szemet hunyni mások bűnei felett. Tehát: azt adom, amit én is elvárok másoktól. Ha szeretném, hogy elnézzék az apróbb-nagyobb butaságaimat, ugyanígy kell viszonyulnom a környezetemhez nekem is. Nem csak egyszer, nem csak addig, míg türelmem van hozzá, hanem ahogy "a nagy könyvben meg van írva": hetvenszer hétszer.

A borítóról:
A borító hűen tükrözi a tartalom kettősségét. Ahogy a borítón színes és a fekete-fehér, a szúrós és a szemet gyönyörködtető,  úgy a könyvben a megbocsátás és a harag, fájdalom váltakozva vonja magára az olvasó figyelmét. A borító sugallja a helyes utat, nem a kaktuszt helyezi előtérbe, hanem annak szépségét. Márpedig szépsége mindennek van, a legfájóbb, legszörnyűbb dolgoknak is. Az írónő által leírt történetben például Isten megtalálása, önmagunk határainak feszegetése és megismerése, a személyiségünk és érzéseink kordában tartása. 

Borító: 5/5
Stílus: 4/5
Téma kifejtése: 5/5


Nincsenek megjegyzések :

Megjegyzés küldése