Szerző: Gayle Forman
Cím: Engedj el
Eredeti cím: Leave Me
Fordította: Sóvágó Katalin
Kiadó: Gabo
Kiadás éve: 2017
ISBN: 978 963 406 427 5
354 oldal, 3490 Ft
Fülszöveg:
A kötetben, mellyel Gayle Forman bemutatkozik a felnőtt olvasóközönségnek, a rá jellemző humorral és emberismerettel arról mesél, hogy néha el kell hagynunk az otthonunkat azért, hogy ismét megtalálhassuk.
Mindazoknak a nőknek, akik valaha is álmodtak arról, hogy hazafelé elhúznak a lehajtó mellett, és nem loholnak vacsorát főzni, mindazoknak, akik elképzelték már, hogy felszállnak egy vonatra, és elmennek egy olyan helyre, ahol senki sem követel örökös odafigyelést, bemutatjuk Maribeth Kleint, a túlhajszolt dolgozó anyát, aki olyan lelkiismeretesen gondoskodik a férjéről és az ikreiről, hogy még azt sem veszi észre, amikor szívrohamot kap.
Ám, amikor megdöbbenésére azt kell tapasztalnia, hogy lábadozása teher azoknak, akik eddig mindenben rá támaszkodtak, Maribeth megteszi az elképzelhetetlent: becsomagol és elmegy. De mint ez oly gyakran megtörténik, amint eljutunk oda, ahova menni szeretnénk, egészen más szemszögből látjuk az életünket. Távol a családtól és az állandó elvárásoktól, felszabadító új barátságoknak köszönhetően Maribeth végre veszi a bátorságot azoknak a rejtélyeknek a felderítéséhez, amelyeket mindeddig titkolt szerettei és önmaga elől.
A könyvről:
Az első pár oldal nem igazán nyerte el a tetszésemet. Aztán ahogy haladtam a történettel és egyre jobban ástam bele magam Maribeth életébe, hirtelen elkezdtem megkedvelni, sajnálni őt. Egy anya, feleség, dolgozó nő, akitől elvárják, hogy mindenhol tökéletesen teljesítsen, minden problémát megoldjon, és talán itt helytálló legjobban a mondás: meghalni sincs ideje. Aztán amikor hirtelen szívinfarktusa lesz és bekerül a kórházba, azt gondolná, hogy visszakapja azt a sok törődést, gondoskodást, figyelmet, amit eddig a családjának és a munkájának adott, ám ez egyáltalán nincs így.
Egy hét lábadozás után a férje elvárja tőle, hogy ugyanúgy ő oldjon meg minden feladatot a gyerekek közül, és ő nem panaszkodik, pedig érzi, hogy egyáltalán nem javult a helyzet. Nem csoda, ha egy nőnek, akinek több fronton is meg kell állnia a helyét, néha úgy érzi, hogy legszívesebben világgá menne. Az a különbség viszont ezek között a nők között és a főhősnőnk között, hogy ő valóban meg is tette. Innen indult be a történet, bár nem mondható el, hogy a történet tömve volt cselekményekkel.
Új életet kezdett - persze munka nélkül, megtakarított pénzből - egy másik városban, elkezdett kavarni a dokijával, bandázott a szomszédokkal, könyvtárba járt és kutatni kezdett a szülőanyja után. Most kezdte el igazán foglalkoztatni az, hogy ki és miért adta őt örökbe. Ha pszichológus lennék, biztosan ezt a szálat boncolgatnám, az örökbefogadott nő elhagyja a gyermekeit... de szerencsére nem vagyok az. Engem sokkal jobban érdekelt az, hogy lehetséges az, hogy hetek óta lelépett otthonról és senki nem keresi? A munkahelyéről miért nem csesztette senki, hogy ideje lenne bemenni dolgozni?
A könyv vége iszonyatosan gáz, egy csomó minden nyitva maradt, megválaszolatlanul. Nem kaptunk választ a szülőanyától, nem sokat tudtunk meg róla, csak ami a jelentésben benne volt. Nem tudjuk, hogyan vált el új barátaitól, mit szólt a doki, hogy csak úgy lelépett... nem vallott be semmit otthon... Annyira össze lett csapva a vége, hogy azon gondolkodtam, hogy lehet, hogy van még egy része, ami kifejezetten abból áll, hogy ezt a sok-sok elvarratlan szálat elvarrják? Nem hiszem... Inkább azt érzem, hogy a végére már az író is unta a főhősnőjét...
Az első pár oldal nem igazán nyerte el a tetszésemet. Aztán ahogy haladtam a történettel és egyre jobban ástam bele magam Maribeth életébe, hirtelen elkezdtem megkedvelni, sajnálni őt. Egy anya, feleség, dolgozó nő, akitől elvárják, hogy mindenhol tökéletesen teljesítsen, minden problémát megoldjon, és talán itt helytálló legjobban a mondás: meghalni sincs ideje. Aztán amikor hirtelen szívinfarktusa lesz és bekerül a kórházba, azt gondolná, hogy visszakapja azt a sok törődést, gondoskodást, figyelmet, amit eddig a családjának és a munkájának adott, ám ez egyáltalán nincs így.
Egy hét lábadozás után a férje elvárja tőle, hogy ugyanúgy ő oldjon meg minden feladatot a gyerekek közül, és ő nem panaszkodik, pedig érzi, hogy egyáltalán nem javult a helyzet. Nem csoda, ha egy nőnek, akinek több fronton is meg kell állnia a helyét, néha úgy érzi, hogy legszívesebben világgá menne. Az a különbség viszont ezek között a nők között és a főhősnőnk között, hogy ő valóban meg is tette. Innen indult be a történet, bár nem mondható el, hogy a történet tömve volt cselekményekkel.
A könyv vége iszonyatosan gáz, egy csomó minden nyitva maradt, megválaszolatlanul. Nem kaptunk választ a szülőanyától, nem sokat tudtunk meg róla, csak ami a jelentésben benne volt. Nem tudjuk, hogyan vált el új barátaitól, mit szólt a doki, hogy csak úgy lelépett... nem vallott be semmit otthon... Annyira össze lett csapva a vége, hogy azon gondolkodtam, hogy lehet, hogy van még egy része, ami kifejezetten abból áll, hogy ezt a sok-sok elvarratlan szálat elvarrják? Nem hiszem... Inkább azt érzem, hogy a végére már az író is unta a főhősnőjét...
A karakterekről:
Maribeth újságíró egy neves női magazinnál. Belegondoltam, mennyire sokan vannak úgy, ahogy ő: helyt állnak a munkahelyen, gyerekeket nevelnek, háztartást vezetnek, férjet látnak el. Milyen sokan vannak, akik egy "köszönöm"-öt sem kapnak cserébe sehonnan. Maribeth is ilyen, és akkor döbbent rá erre, amikor súlyos betegsége miatt kórházba került. Azt meg is érteném, hogy besokallt és lépnie kellett valamit. Viszont azt, amit tett, egyszerűen nem tudtam megérteni sokáig... elhagyta az óvodás gyerekeit.
Kicsit hisztisnek tartottam, pláne, ahogy a dokikkal kommunikált az elején, közepén, ezt nem igazán tolerálnák a való életben. Nem is tudom elképzelni, hogy bárki ilyen szituba kerüljön. Ha egy rendelőbe úgy mennék be, hogy vizsgáljanak meg, de nem mondom el, hol volt a műtétem, ki vagyok én, stb... kivágnának azonnal... szerintem.
Úgy képzeltem el egyébként őt, mint a Mintaapákból Klárit, annak ellenére is, hogy többször szóba került, hogy hosszú a haja. Nem tudtam elvonatkoztatni ettől. Sikeres, tökéletes nő, akinek az az élete, hogy a családját kiszolgálja. A hasonlóság egyértelmű.
Elgondolkodtam azon, lehet-e hibáztatni valakit, aki negatív mintát követ? Hiszen őt örökbe fogadták, elhagyta a szülőanyja, ő is elhagyja a gyermekeit. Én úgy gondolom, már csak a gyerekei miatt is, inkább tanulni kellett volna a negatív példából, tekintve, hogy ő pontosan tisztában van azzal, mit vált ki egy gyermekből, ha elhagyják a szülei.
Maribeth újságíró egy neves női magazinnál. Belegondoltam, mennyire sokan vannak úgy, ahogy ő: helyt állnak a munkahelyen, gyerekeket nevelnek, háztartást vezetnek, férjet látnak el. Milyen sokan vannak, akik egy "köszönöm"-öt sem kapnak cserébe sehonnan. Maribeth is ilyen, és akkor döbbent rá erre, amikor súlyos betegsége miatt kórházba került. Azt meg is érteném, hogy besokallt és lépnie kellett valamit. Viszont azt, amit tett, egyszerűen nem tudtam megérteni sokáig... elhagyta az óvodás gyerekeit.
Úgy képzeltem el egyébként őt, mint a Mintaapákból Klárit, annak ellenére is, hogy többször szóba került, hogy hosszú a haja. Nem tudtam elvonatkoztatni ettől. Sikeres, tökéletes nő, akinek az az élete, hogy a családját kiszolgálja. A hasonlóság egyértelmű.
Elgondolkodtam azon, lehet-e hibáztatni valakit, aki negatív mintát követ? Hiszen őt örökbe fogadták, elhagyta a szülőanyja, ő is elhagyja a gyermekeit. Én úgy gondolom, már csak a gyerekei miatt is, inkább tanulni kellett volna a negatív példából, tekintve, hogy ő pontosan tisztában van azzal, mit vált ki egy gyermekből, ha elhagyják a szülei.
Pontozásom:
Borító: 4/5
Történet: 4/5
Stílus: 3/5
Karakterek: 2/5
Borító: 4/5
Történet: 4/5
Stílus: 3/5
Karakterek: 2/5
Nincsenek megjegyzések :
Megjegyzés küldése