Szerző: A. O. Esther
Cím: Összetört glóriák 1. - Elveszett lelkek
Kiadó: Decens Magazin Média Kft.
Kiadás éve: 2013
459 oldal, 3990 Ft
Fülszöveg:
Hiszel a végzetben? A sorsszerű szerelemben?
Az Univerzum végtelen csendjében különös fényben ragyogó üvegcsékről suttognak. Úgy tartják, az ezüstszállal lezárt parányi palackoknak közük van élethez s halálhoz, ezért angyalok ezrei szállnak alá, hogy megszerezzék a világmindenség titokzatos kincsét. Sophiel, a bájos fiatal angyallány glóriája és szárnyai nélkül érkezik a Földre, hogy küldetését teljesítse, ám nem számol azzal, hogy a halandó léttel emberi érzéseket is kap odafentről. A félelelm, a fájdalom, a kétely és a gyász ugyanúgy ismeretlen fogalom számára, mint az életre szóló barátság, a keserű féltékenység, vagy a mindent felemésztő szerelem - de vajon meg tud birkózni mindezzel az ellenséggel való küzdelem során? Képes lesz-e vakon hinni, s véghezvinni feladatát?
Elijah a Sötét Angyalok vezére, harcos katona, aki sajátosan gondolkozik a jó és a rossz fogalmáról, miközben önálló életet élő, nyolcágú lángoló ostora - szövetségesei sorait erősítve - teszi a dolgát. Kiátkozott angyalként ő a legidősebb idelent, s bár maga sem hisz benne, egy váratlan esemény folytán örökre megváltozik az élete, s ezzel létezésének értelme.
Két össze nem illő lélek - és egy elkerülhetetlen találkozás, amely alapjaiban rengeti meg a világot...
Az írónőről:
A. O. Esther regényeihez eddig - sajnos - nem volt szerencsém. Öröm, hogy az első könyvével kezdődött ismeretségünk, a kezdeteket láthattam először és megismerhettem, milyen volt akkor, mikor író lett belőle. Mindig boldog vagyok, amikor egy magyar írónak jó könyvét olvasom, mert ilyenkor érzem azt, mennyire jó magyarnak lenni, és ilyenkor bővül az a bizonyos repertoár, amit felsorolhatunk, ha megkérdezik, miért szeretsz olyan nemzetiségű lenni, amilyen vagy. Rengetegszer hallani, hogy "a magyar fűszerek a legjobbak" és "a magyar nők a legszebbek", büszkén beszélünk a magyar felfedezőkről és régi íróinkról. Ám valamiért egy ilyen beszélgetés kapcsán senki nem említi a kortárs magyar írókat, pedig helyük lenne ebben a felsorolásban. A. O. Esther is ezt bizonyítja, immáron egy nagy csapatba, de belopta magát a szívembe, tisztelem azért, amit letett az asztalra - pedig csupán töredékét ismerem a munkásságának.
Tisztelem emellett azért is, ahogyan az olvasóival, rajongóival kommunikál a közösségi oldalakon, és megszerettem a köszönetnyilvánításáért is. Szerintem ilyen egy jó köszönetnyilvánítás - bár lehet, hogy csak azért látom így, mert én is baromi családcentrikus vagyok, de - úgy gondolom, a család érdemel a legnagyobb köszönetet és a részben a legtöbb helyet, hiszen ők adnak erőt ahhoz, hogy kreatív legyél, ők adnak időt ahhoz, hogy létrehozz valamit, és szeretetet ahhoz, hogy ne akard feladni.
Az írónőről:
A. O. Esther regényeihez eddig - sajnos - nem volt szerencsém. Öröm, hogy az első könyvével kezdődött ismeretségünk, a kezdeteket láthattam először és megismerhettem, milyen volt akkor, mikor író lett belőle. Mindig boldog vagyok, amikor egy magyar írónak jó könyvét olvasom, mert ilyenkor érzem azt, mennyire jó magyarnak lenni, és ilyenkor bővül az a bizonyos repertoár, amit felsorolhatunk, ha megkérdezik, miért szeretsz olyan nemzetiségű lenni, amilyen vagy. Rengetegszer hallani, hogy "a magyar fűszerek a legjobbak" és "a magyar nők a legszebbek", büszkén beszélünk a magyar felfedezőkről és régi íróinkról. Ám valamiért egy ilyen beszélgetés kapcsán senki nem említi a kortárs magyar írókat, pedig helyük lenne ebben a felsorolásban. A. O. Esther is ezt bizonyítja, immáron egy nagy csapatba, de belopta magát a szívembe, tisztelem azért, amit letett az asztalra - pedig csupán töredékét ismerem a munkásságának.
Tisztelem emellett azért is, ahogyan az olvasóival, rajongóival kommunikál a közösségi oldalakon, és megszerettem a köszönetnyilvánításáért is. Szerintem ilyen egy jó köszönetnyilvánítás - bár lehet, hogy csak azért látom így, mert én is baromi családcentrikus vagyok, de - úgy gondolom, a család érdemel a legnagyobb köszönetet és a részben a legtöbb helyet, hiszen ők adnak erőt ahhoz, hogy kreatív legyél, ők adnak időt ahhoz, hogy létrehozz valamit, és szeretetet ahhoz, hogy ne akard feladni.
A borítóról:
A borító és úgy maga az egész könyv külseje tökéletes. Nincs eltúlozva, nem giccses, mégis különleges. Szeretem a fehér borítójú könyveket, számomra már előre egy "tiszta" hatást adnak a történetnek, egy fehér könyvnek csak nyugodtan lehet nekiállni. Ha zenéhez szeretném hasonlítani, azt tudnám mondani, hogy egy halkan csengő harangot vagy a zongora legmagasabb hangjait idézi fel bennem.
Külön öröm, hogy egy igényes, kemény kötéses, saját könyvjelzővel ellátott könyvről van szó, hiszen valljuk be, manapság a magyar kiadókról/írókról nem mondható el, hogy az igényes dizájnon kívül a könyv minőségére is adnának. Felüdülés volt most azt látni, hogy vannak még, akit érdekelnek a "külsőségek", mert bár a tartalom a lényeg, azért valljuk be, ez is fontos egy olyan olvasónak, aki az ebookok világában sziklaszilárdan kitart a papír alapú könyvek mellett.
A történetről:
Nagyon szeretem a fantasykat, így nem válogatok túlságosan, ha ilyen műfajú könyvet kell kézbe vennem. Legfeljebb az elolvasás után kicsit kritikusabb vagyok, ha nem egy jó történetről van szó. Kissé szkeptikusnak vallom magam egyébként az olyan magyar írókkal, akik úgy döntenek, szerencsét próbálnak a divatműfajokban. Utólag elmondhatom, szerencsére ennél a történetnél nem volt miért aggódnom, szépen körbefont, gondosan megfogalmazott és átgondolt, igényes munkát adott ki az írónő a kezéből.
A hangulatunk mintha bábok lennének, és a szerző zsinórokon játszik velük. Nem hagy pihenni: azonnal egy csata kellős közepébe csöppenünk, ahol főhősnőnk - avagy főhősangyallányunk - nagyobb sérüléseket szenved el, s valószínűleg olyan kétes érzések lehetnek benne, mint az olvasóban: egy sötét, minden gonoszságtól elszánt bukott angyal, aki mégis valamilyen okból kifolyólag szerethető, és nem tudjuk eldönteni, mit kezdjünk vele (mellesleg ez hosszú oldalakon keresztül így is marad). Ahogy Sophiel, az angyallány, úgy mi is azt érezhetjük, hogy egyik pillanatban megcsókolnánk, másik pillanatban egy hatalmas tőrt szúrnánk a szívébe Elijahnak.
A könyv elolvasása előtt elzárkóztam mindenféle kritikától és értékeléstől, tudatosan kerültem minden internetes megnyilvánulást, ami a történetről szól, mert nem szerettem volna, ha bármi befolyásolja a véleményemet. Utólag azonban elolvastam néhányat, többen írták könyves weboldalakon és blogbejegyzésekben, hogy untatták őket az erdő lakói. Ezennel bejelentem, én vagyok a fekete bárány...
Még csak pihenni sincs időnk a nagy csata és izgalmak után, belecsöppenünk egy gyönyörű, csöndes, nyugodt kis környezetbe, ahol nem egy akciódús kaland láncol minket a könyvhöz, hanem egy csodás világ apró erdőlakókkal (manókkal), bujkáló, titkolózó kis tündérekkel és minden csodával, amik hozzájuk tartoznak. A hely kidolgozottsága lehetővé tette, hogy ne unatkozzak a leírásnál, hanem az Angyalunkkal együtt csodálhassam én is, akár a környezetet, akár az erdőlakók csodás találmányait vagy szerethető jellemeit.
Vártam Elijah, a sötét angyal újbóli felbukkanását, és nem kellett türelmetlenkednem, hamar eljött. Persze megint nem abban a formában és nem olyan cselekedetekkel, ahogy én azt szerettem volna.
Aztán, ahogy arra számítani is lehetett, megint csavar egyet az érzéseinken az írónő, és nem csak az érzéseinken, hanem azon is, hogy ki mellett állunk. Úgy forgatja, tekergeti a történetet, hogy azt nem lehet egy percig sem megunni, mégis érthető, átlátható marad.
A szereplők sokan vannak, akiket szükséges, azokat meg is ismerjük, némelyiknek elfeledjük a nevét. A helyek, amelyeken a történet játszódik, szépen követik egymást, örülök, hogy nem ugrándozunk térben és időben, hanem szépen haladunk egy síkon. A több szempontból írás amúgy is ad az egész könyvnek egy csavartabb érzést, térben és időben ugrálni már sok lett volna.
A könyv vége tartalmilag és formailag is a kedvencem lett. Nem számítottam a végkifejletre, de arra igen, hogy egy csavar lesz benne... Egyébként meg mindig kedveltem a könyvek végén lévő "adalékanyagot", úgy, mint nevek jelentése, szereplők leírása, "ti írtátok"-részek, sőt, még a reklámot is. Ezek zárják le igazán a kötetet, hiszen az utolsó mondat elolvasása után szükség van valamire, ami finoman elbúcsúztatja az olvasót a történettől (ha csak egy kis időre is, sorozat lévén). Hiszen vége a történetnek, és még mindig az van benne az olvasóban, hogy még többet kér belőle... Ezért hát megkapja a nevek jelentését... Csillapítja az olvasó étvágyát, de még mindig nem tudja ott hagyni a könyvet, így elolvashatja a köszönetnyilvánítást és más olvasók véleményét. Fokozatosan szállunk vissza a valóságba, és nem érezzük azt, hogy az író befejezte, és most hirtelen kilök minket a világából.
Aztán, ahogy arra számítani is lehetett, megint csavar egyet az érzéseinken az írónő, és nem csak az érzéseinken, hanem azon is, hogy ki mellett állunk. Úgy forgatja, tekergeti a történetet, hogy azt nem lehet egy percig sem megunni, mégis érthető, átlátható marad.
A szereplők sokan vannak, akiket szükséges, azokat meg is ismerjük, némelyiknek elfeledjük a nevét. A helyek, amelyeken a történet játszódik, szépen követik egymást, örülök, hogy nem ugrándozunk térben és időben, hanem szépen haladunk egy síkon. A több szempontból írás amúgy is ad az egész könyvnek egy csavartabb érzést, térben és időben ugrálni már sok lett volna.
A könyv vége tartalmilag és formailag is a kedvencem lett. Nem számítottam a végkifejletre, de arra igen, hogy egy csavar lesz benne... Egyébként meg mindig kedveltem a könyvek végén lévő "adalékanyagot", úgy, mint nevek jelentése, szereplők leírása, "ti írtátok"-részek, sőt, még a reklámot is. Ezek zárják le igazán a kötetet, hiszen az utolsó mondat elolvasása után szükség van valamire, ami finoman elbúcsúztatja az olvasót a történettől (ha csak egy kis időre is, sorozat lévén). Hiszen vége a történetnek, és még mindig az van benne az olvasóban, hogy még többet kér belőle... Ezért hát megkapja a nevek jelentését... Csillapítja az olvasó étvágyát, de még mindig nem tudja ott hagyni a könyvet, így elolvashatja a köszönetnyilvánítást és más olvasók véleményét. Fokozatosan szállunk vissza a valóságba, és nem érezzük azt, hogy az író befejezte, és most hirtelen kilök minket a világából.
A szereplőkről:
Sophiel:
Tiszta, ártatlan, szerethető karakter, semmi extrával. Úgy viselkedik, ahogy elvárjuk tőle: a Föld "szabályait" nem ismerve, az érzéseivel viaskodva igyekszik a megpróbáltatásokon túlesni és megoldást találni a problémákra. Kettős harc az övé, mert nem csak a gonosszal, hanem önmagával is meg kell küzdenie. Ugyanakkor kettős ismeretség is, hiszen nem csak a Földdel, hanem saját magával is most ismerkedik, egy új oldalával, azzal, amelyik tud szeretni, sajnálni, éhezni és fázni.
Elijah:
Tipikus tökéletes rosszfiú, akibe a nőnemű olvasók egy picikét mindig szerelmesek lesznek. Nyilván velem sem lehetett ez másképpen, bár az én lelkem nem annyira angyali, mint Sophielé, úgyhogy a könyv végéig vártam, mikor teríti már földre szíve választottját, és olvashatok erről bővebben... :-)
Tipikus tökéletes rosszfiú, akibe a nőnemű olvasók egy picikét mindig szerelmesek lesznek. Nyilván velem sem lehetett ez másképpen, bár az én lelkem nem annyira angyali, mint Sophielé, úgyhogy a könyv végéig vártam, mikor teríti már földre szíve választottját, és olvashatok erről bővebben... :-)
Mitsuko, Hoshi, Yasuo és a többi erdőlakó:
Olyan szerethetőek, és olyan szépen ki voltak dolgozva! Én nagyon szerettem az erdőlakók által benépesített fejezeteket, tele volt mesével, jósággal, békével... Nyugtatott, amikor róluk olvastam, és szívesen láttam volna még néhány fejezet erejéig őket. No de ez egy sorozat első kötete, mint tudjuk, és bízom benne, találkozom még velük.
Olyan szerethetőek, és olyan szépen ki voltak dolgozva! Én nagyon szerettem az erdőlakók által benépesített fejezeteket, tele volt mesével, jósággal, békével... Nyugtatott, amikor róluk olvastam, és szívesen láttam volna még néhány fejezet erejéig őket. No de ez egy sorozat első kötete, mint tudjuk, és bízom benne, találkozom még velük.
Joshua:
Minden alkalommal, mikor hosszabb monológot kapott, megfeledkeztem róla, hogy ő csupán egy kisfiú. A megnyilvánulásai, megfogalmazásai alapján valamiért mindig egy bölcs, idős "mágus" (Gandalf, Dumbledore) jutott eszembe.
Bardo és Fagus:
Akármennyire próbáltam őket valami jóképű sötét angyalnak elképzelni (ahogy beszélnek is róluk ugye), mindig csak két nagydarab, kopasz, buta izomagyként láttam őket, akik folyton együtt mozognak. :-) Ettől a képtől pedig valamiért szerethetőek lettek számomra még akkor is, ha elméletileg ők a rossz, gonosz oldalon állnak.
Sahranfer, a Mágus:
Általában szeretem a főgonoszt egy történetben, ez most sem volt másképpen. Nem azért, mert gonosz vagyok, hanem mert nélküle szürke és üres lenne az egész történet, minden történet. Egy harcokkal teli világba szükség van egy nagyon gonosz ellenségre is. A Mágus erre a célra tökéletesen alkalmas, bár szívesen megtudtam volna róla többet is.
Robert és Miranda:
Nagyon szerethető karakterek lehettek volna, ha kicsit jobban ki vannak dolgozva és részletesebben megismerhetjük őket. Az Elijah várában lakók közül ők álltak hozzám legközelebb, a kurtizánoktól meg egyenesen a hajamat téptem, hogy mennyire irigy, féltékeny libák... Mirandát nagyon sajnáltam, amikor a múltjáról beszélt, és vártam, hogy mi fog történni kettejükkel.
Összesítve:
Az írónő nagyon szépen kezdett el építkezni a könyv elején, és úgy érzem, nem hibázott. Minden egyes darabka pontosan oda került, ahová való. Ha a könyvek házak lennének, ebben a házban szívesen élnének a szereplők, hiszen az oldalán nincsenek fölösleges lyukak és hiányzó téglák. Pedig ez volt az első regénye... Elmondhatatlanul kíváncsian várom, hogy olvashassak még tőle, és nem győzöm elégszer mondani:
quyanaa... köszönöm... trugarez... merci... danke... thank you... gracias... vinaka... hogy megismerhettem ezt a csodát!
Pontozás:
Borító: 5/5
Történet: 5/5
Megfogalmazás: 5/5
Szereplők: 4/5
Minden alkalommal, mikor hosszabb monológot kapott, megfeledkeztem róla, hogy ő csupán egy kisfiú. A megnyilvánulásai, megfogalmazásai alapján valamiért mindig egy bölcs, idős "mágus" (Gandalf, Dumbledore) jutott eszembe.
Bardo és Fagus:
Akármennyire próbáltam őket valami jóképű sötét angyalnak elképzelni (ahogy beszélnek is róluk ugye), mindig csak két nagydarab, kopasz, buta izomagyként láttam őket, akik folyton együtt mozognak. :-) Ettől a képtől pedig valamiért szerethetőek lettek számomra még akkor is, ha elméletileg ők a rossz, gonosz oldalon állnak.
Sahranfer, a Mágus:
Általában szeretem a főgonoszt egy történetben, ez most sem volt másképpen. Nem azért, mert gonosz vagyok, hanem mert nélküle szürke és üres lenne az egész történet, minden történet. Egy harcokkal teli világba szükség van egy nagyon gonosz ellenségre is. A Mágus erre a célra tökéletesen alkalmas, bár szívesen megtudtam volna róla többet is.
Robert és Miranda:
Nagyon szerethető karakterek lehettek volna, ha kicsit jobban ki vannak dolgozva és részletesebben megismerhetjük őket. Az Elijah várában lakók közül ők álltak hozzám legközelebb, a kurtizánoktól meg egyenesen a hajamat téptem, hogy mennyire irigy, féltékeny libák... Mirandát nagyon sajnáltam, amikor a múltjáról beszélt, és vártam, hogy mi fog történni kettejükkel.
Összesítve:
Az írónő nagyon szépen kezdett el építkezni a könyv elején, és úgy érzem, nem hibázott. Minden egyes darabka pontosan oda került, ahová való. Ha a könyvek házak lennének, ebben a házban szívesen élnének a szereplők, hiszen az oldalán nincsenek fölösleges lyukak és hiányzó téglák. Pedig ez volt az első regénye... Elmondhatatlanul kíváncsian várom, hogy olvashassak még tőle, és nem győzöm elégszer mondani:
quyanaa... köszönöm... trugarez... merci... danke... thank you... gracias... vinaka... hogy megismerhettem ezt a csodát!
Pontozás:
Borító: 5/5
Történet: 5/5
Megfogalmazás: 5/5
Szereplők: 4/5
Nincsenek megjegyzések :
Megjegyzés küldése